A Lényeglátó Blog első cikksorozata nem kisebb feladatra vállalkozik, minthogy több részben tekintse át a Magyar Királyság 1944. október 15-16-i kiugrási kísérletét és annak előzményeit, nem csupán történelemkönyvek, szakkönyvek alapján, hanem – sokszor azoknak részlegesen alapjául szolgáló – szemtanúk, résztvevők visszaemlékezésein keresztül is.
A szerző történelemkedvelő, azonban nem történész, így a szövegben elképzelhetőek történelmi pontatlanságok. Ezért kérjük a T. Olvasót, hogy akinek ilyen hibák feltűnnek, legyenek szívesek azt a „lenyeglato@lenyeglato.com” e-mail-címre elküldeni, vagy kommentben jelezni! Köszönjük!
Bevezető
A II. jasi-kisinyovi offenzíva 1944. augusztus 20-i megindulása és ennek következtében a Román Királyság 3 nappal későbbi átállása felgyorsította azon kezdeményezéseket [1], melyek a Magyar Királyság hasonló tettét előkészíteni, majd végrehajtani voltak hivatottak. Jelen dolgozatban ezeket és magát az október 15-i kiugrási kísérlet történetét szeretném áttekinteni, nemcsak a puszta történelmi tények alapján, hanem az események szemtanúinak segítségével is.
Magyarország második világháborús szerepvállalásának közismert elemei: az I. királyi Gyorshadtest; a Magyar Királyi 2.honvéd Hadsereg Don-kanyarban való megsemmisülése; az I. honvéd Huszárhadosztály varsói felkelésben való részt nem vétele mind fontos eseményei – a magyar (had)történelemnek. Kevésbé ismert azonban hazánk szerepe a Német Birodalom életben tartásában, ami az 1944-es év közepére olyan (m)értékűvé vált, hogy azt a náci Németország veszni semmiképpen nem hagyhatta. Ennek a felismerésnek volt az egyik első eredménye a Magyar Királyság 1944. március 19-i megszállása és ezáltal az ország szuverenitásának részleges elvesztése, mely az ország kirablásának egy (még) magasabb fokát tette lehetővé. Az ország erőforrásainak teljeskörű és kíméletlen kiaknázása olyan fontos nyersanyagokhoz juttatta a német hadigépezetet, ami elsőszámú érdekeltséggé tette hazánkat, illetve annak megfelelő kezekben tartását a háború végéig. Az Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter (Rüstungsminister) által kidolgozott „Elégséges Gazdasági Térség” koncepció keretein belül többek között a Magyar Királyság akkori területéről tervezte bauxit-, olaj- és mangánérc-ellátásának egy jelentős részét behozni, amely nyersanyagok nélkül Németország ipara a működésképtelenség állapotába süllyedt volna [2]. Így Hitlernek létérdeke volt a Magyar Királyságot háborúban és maga mellett tartania.
A nyugati Szövetségeseknek – elsősorban Nagy-Britanniának – a Magyarországgal és a térséggel kapcsolatos érdekei, szándékai igencsak ködösek. 1944 augusztus-szeptember folyamán javában zajlik az Isztria felőli partraszállás, egy Bécs irányú brit támadás, és ezzel Közép-Európa birtokbavételének tervezése, ami azonban számos tényező (elsősorban az Olive hadművelet kudarca [3], és a jugoszlávok hintapolitkája) miatt meghiúsult, ennek ellenére a britek nem mondtak le az említett területek megszerzéséről. Emiatt október elején Winston Churchill brit miniszterelnök Moszkvába utazik, ahol a híres „szalvéta-egyezmény” keretein belül Churchill igyekszik felosztani Sztálinnal Kelet-Közép Európa országait, melyben Magyarország 50-50%-os, nyugati és szovjet befolyási övezet lenne[4], ennek valóságalapja azonban már nem volt. Fontos kiemelni, hogy az olaszországi front akkori hadműveleti állapota nem tette lehetővé semmilyen komolyabb balkáni partraszállás, vagy Ausztria, illetve Magyarország felé irányuló támadás lehetőségét, lévén a szükséges haderő nem állt rendelkezésre (többek között Normandiába lettek átvezényelve). Azt nem tudni, ezek a tervek mennyiben voltak csak egy nagyobb politikai blöff részei Churchill részéről, a széleskörű egyeztetés, a tervezés és tárgyalások széles köre azt mutatja, elképzelés szintjén volt határozott alternatíva 1944 közepéig – realitása azonban aligha[5]
Sztálin közép-európai elképzelései (=annak teljes és mihamarabbi birtokbavétele) a román átállással csak közelebb kerültek a valósághoz, s ezzel párhuzamosan igyekeztek Magyarországot is minden erejükkel (mind katonai, mind diplomáciai) úton semlegesíteni.
Hadászati Bevezető
Mindennek tükrében vizsgáljuk meg a hadi helyzetet 1944. harmadik negyedévében:
A már említett 2. jasi-kisinyovi offenzíva, és Románia átállása olyan mértékű helyzeti előnyhöz juttatta a szovjet 2. és 3. Ukrán frontot a keleti front déli részén, hogy arra azonnali válasz volt szükséges. A magyar vezetés a Kárpát-vonal (köznapi néven Árpád-vonal, a két fogalom a valóságban azonban nem ugyanaz) létesítésekor [6], nem számolt Románia átállásával, s a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak (Heeresgruppe Südukraine) a már említett jasi-kisinyovi hadműveletben való teljes szétverése nem sok, komolyabb harcértékkel rendelkező német alakulatot hagyott a magyarok segítségére. Ezt azonosítva, Horthy Miklós kormányzó – a ország védelmét megerősítendő – Edmund Veesenmayer teljhatalmú megbízottal való, 1944. augusztus 24-i tárgyalásán új német csapatokat kért [7]. A szovjetek ez idő alatt nem álltak meg, hadműveleti céljaikban szeptember 15-ére már nemcsak az 1920 előtti román területeket kellett biztosítaniuk, hanem elérni a Beszterce-Kolozsvár-Nagyenyed-Nagyszeben terepszakaszt, ezzel biztosítva a Keleti-Kárpátok hágóit, s az átkelést a magyar területekhez [8]. A hadműveleti helyzet megítéléséből, és a német frontszakasz ilyen gyors összeomlásából ítélve ez a feladat a szovjetek számára korántsem tűnt elérhetetlennek.
A magyar kormányzat számára ez az eseménysorozat, és a hadihelyzet kedvezőtlen alakulása semmiképpen nem volt megnyugtató, nem beszélve Románia szeptember 7-i hivatalos hadüzenetéről, ami végveszélybe sodorta az ország egy jelentős részét, így az újonnan megalakult kormány (Lakatos Géza vezetésével) 24 órás ultimátumot intézett a német kormányzat felé, melyben felszólította azt 5 páncéloshadosztály átdobására, különben fegyverszünetet kérnek az oroszoktól [9]. Ennek a németek részben eleget tettek, s eközben a magyar vezetés több szinten is tárgyalt [10], mellyel párhuzamosan – a katonai helyzetet javítandó – támadást indítottak Arad irányába, a nemrég felállított, nagyrészt pótalakulatokból álló csoportosítással, és kisebb német katonai támogatással. Ez a támadás találta szembe magát nem sokkal később a szovjetekkel, ami nemcsak súlyos veszteségeket jelentett, de szeptember közepétől Székelyföld és Dél-Erdély, majd a Magyar Királyság még belsőbb területein a harcok kezdetét. A szovjet előnyomulást csak nagy nehezen feltartóztatni tudó magyar-német erők október 14-re a Nagyvárad-Kisújszállás-Mezőtúr-Duna vonalán védekeztek [11].
A magyar politika állása
A magyar politika már korábbiakban említett lépéseihez – elsősorban a katonai ultimátum és a román átállás „kijózanító pofonja” – hozzátartozik az a tény is, amit a románok a szovjetekkel való megállapodásukban rögzítettek, ez pedig a II. Bécsi döntés figyelmen kívül hagyása, és – amennyiben a jövőbeni békeszerződés ettől el nem tér – Erdély elcsatolt részeinek Romániához való teljes vagy részleges visszacsatolása [12]. Ez a tény is ösztönözte a magyar politikai elitet a kiválás megkísérlésére, melynek első lépéseként a Kormányzó menesztette a kollaboráns Sztójay-kormányt, és helyére Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek, akinek elsődleges feladata az új kormány élén a zsidóság deportálásának leállítása, és főképp a kiválás megszervezése volt [13]. Augusztus 25-én, még a Sztójay-kormány ülésén az akkori külügyminiszter-helyettes, Jungerth-Arnóthy Mihály ismertette az aktuális, vélt nyugati álláspontot, amely szerint Magyarországnak a határain kívül kell tartania a szovjet csapatokat, hogy oda a nyugati Szövetségesek később bevonulhassanak [14]. Ezt a jelentést vette alapul kezdetben a Lakatos-kormány is, ami ennek mentén kezdte meg az újbóli kapcsolatfelvételt a Szövetségesekkel. Így fordulunk rá a kiugrás előkészítésének időszakára…
Folytatjuk…..
[1]JUHÁSZ Gyula: Magyarország Külpolitikája 1919-1945., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988., 412. oldal
[2] NEVENKIN, Kamen: Bécs még várhat – A Budapesti Hadművelet Bevezető Szakasza, Peko Kiadó, Budapest, 2014., 24-27. old.
[3] NEVENKIN, 2014., 33.
[4] CHURCHILL, Winston: A Második Világháború / 2, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989., 476. oldal
[5]Érdekes módon ezek a tárgyalások (pl. Churchill 1944.augusztus 12-13-i tárgyalása Titoval Olaszországban) a szovjet narratívában egyfajta magyarázatát kívánhatják adni annak a később elsietett hadművelet sorozatnak, amely során végül nem tudták bevenni a szovjet csapatok november 7-éig a magyar fővárost. Lásd: NEVENKIN, 2014., 29-33.
[6] SZÁMVÉBER Norbert: Katonai erőviszonyok változása a román kiugrástól a magyar kiugrási kísérletig – utolsó felhasználás: 2025.10.25.
[7] JUHÁSZ, 1988., 413. old.
[8] SZÁMVÉBER Norbert: Az Alföldi Páncéloscsata – Harcok a Tiszánntúlon, 1944. október, Peko kiadó, 2020., 15. old.
[9] SZÁMVÉBER, 2020., 18. old.
[10] 9-én Horthy Friessner vezérezredest (A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka) fogadta, aki másnap Hitlerhez repült, ahol 12-én este fogadták Vörös János vezérezredest, Honvéd vezérkarfőnököt, aki hasonlóan az ultimátumhoz, a németek katonai támogatását kérte. Lásd: Számvéber, 2020., 18-19.
[11] Akte 295. Unterlagen der Ia-Abteilung der Heeresgruppe Süd: Karte zur Lage der Truppen der Heeresgruppe Süd sowie den Angriffsrichtungen der Roten Armee vom 14.10.1944 (Ausgabe Chef). – German Docs in Russia weboldal, utolsó felhasználás: 2025.10.25.
[12] JUHÁSZ, 1988. 413. old.
[13] uo.
[14] Holott ennek semmilyen valóságalapja nem volt. Lásd: JUHÁSZ, 1988., 415. old.
Nagyon tetszett a cikk, csak így tovább! Sajnos végül a keleti-blokkhoz tartozott Magyarország, de a magyar emberekben érdemes foganatosítani, erősíteni, hogy miért kell, hogy történelmi hagyomány legyen a nyugat felé való csatlakozási vágy. Csak nézzük meg az NSzK és NDK példáját.
Hát, alapvetően a szövegnek nincs semmilyen aktuálpolitikai tartalma, de arra őszintén kíváncsi lennék, a cikk melyik részéből vontad le ezt a konklúziót? Mert a kor Nyugatja pont ugyanúgy viselkedett, mint aztán ’56-ban (=cserbenhagytak minket). Ha ugye nem a németek voltak a kor „nyugatja” ;). Vitára nyitottan kérdezem, és jelzem, elképzelhető, hogy írok valamit az általad felhozott témáról.
Jó téma ez a kiugrási kísérlet.
Felismerte a Kormányzó, hogy az oroszokkal nem bírnánk, a németektől meg hiába várt segítséget, ezért ki akart ugrani, de nem sikerült neki, a németek megakadályozták, hogy aztán bevonulhassanak az oroszok. (Amúgy érdekes, hogy kb. 300 éve minden harcunkat az oroszok verik le. 1711-ben és 1848-ban is behívták az osztrákok az oroszokat, 1918-ban és 1945-ben sem bírtunk velük, és 1956-ban is ők vonultak be.) Amúgy a kiugrási kísérlet nem volt rossz, de késett kb. 200 évet. Miért 200-at?
Minden későbbi problémát megelőzhettünk volna, ha 1740-ben nem koronázzuk meg Mária Teréziát. 1990-ig volt az utolsó igazi történelmi lehetőségünk egy szabad és független magyar állam megteremtésére, és kihagytuk. Mária Terézia ugyan nem tartozott a legrosszabb uralkodóink közé, nem is a személyével volt baj, hanem a helyzetével.
1740-benm, amikor fiú örökös híján bizonytalanná vált a(z akkor még német-római, később az 1800-as évektől osztrák) császári és magyar királyi cím öröklése, akkor a magyarok egyértelműen Mária Terézia mellé álltak. Pedig csak hagyni kellett volna, hogy vívja meg egyedül az osztrák örökösödési háborút, kikiáltani a független magyar államot, és csakis magyart választani királynak. Ehelyett mit mondtak a magyar nemesek? „Életünket és vérünket!” (Vagyis inkább az alattvalóik, a magyar nép életét és vérét…)
Ha nem koronáztuk volna meg Mária Teréziát, akkor nem kellett volna 1848-ban felkelni, nem lett volna egy vesztes szabadságharcunk, és kimaradhattunk volna a két világháborúból is. 1914-ben ugyanis a Habsburg trónörökös halála miatt tört ki a világháború, és mivel ez egy magyar dinasztiával az élen nem érintett volna minket, ugyanúgy kimaradhattunk volna, mint pl. Svájc (akik éppen azért gazdagodtak meg, mert kimaradtak mindkét világháborúból, ezért mindenki oda menekítette a pénzét), ráadásul mi már előtte is európai viszonylatban nagy és erős országnak számítottunk, tele ásványkincsekkel (amelyeknek a nagy részét Trianonban vették el tőlünk), ezért lett volna elég erőforrásunk megőrizni a függetlenségünket az első világháborúban. Aztán a másodikban is, amibe csak azért mentünk bele a németek oldalán, mert megígérték nekünk, hogy visszakapjuk az elvesztett területeinket, és egy időre részben vissza is adták. Ha nem mentünk volna bele a két világháborúba, akkor nem lett volna Trianon, nagy és erős, függ3etlen ország maradhattunk volna, és nem lett volna 1956 sem. Ugyanolyan jólét lenne itt, mint Ausztriában. De ennek az elérésére 1740-ben lett volna az utolsó lehetőségünk, és nem tudtunk élni vele. (Ahogy az 1990-ben kikiáltott függetlenséggel sem.)