A Kiugrás

A háborúból való kiváláshoz a magyar vezetés szükségesnek tartotta minden, az országban lévő olyan erő bevonását, amely a németekkel való szembefordulásban, és az országért való küzdelemben részt hajlandó vállalni. Ezért a kormányzó még aznap, október 11-én magához hívatta Szakasits Árpádot, a Szociáldemokrata párt (SZDP) elnökét, és Tildy Zoltánt a Független Kisgazda, Földmíves és Polgári párt vezetője, akik a Magyar Front nevű, az ellenálló szervezeteket magukban foglaló szervezet nevében tárgyaltak Horthyval, aki közölte velük az egyezmény megkötését[1]. A megállapodásuk szerint a Magyar Front 17-ére országos sztrájkot kezdett szervezni, a vezérkarfőnök Vörös János altábornagyot pedig a Fronttal való kapcsolattartásra bízza meg.

Annak ellenére, hogy az azonnali cselekvésre lehetősége lett volna a kormányzónak, ő csak másnap küld rövid táviratot sz 1. és 2. hadsereg parancsnokainak, a megfelelő pillanatban való cselekvésről, mindenféle kontextus nélkül. A tényleges csapatmozgások – amely a kiválás során Budapestet hivatott védeni – a 2. hadsereg egy hadteste csak 13-án kap parancsot a székesfővároshoz való visszavonásra. Szovjet kérésre, Utassy Lóránt Szegedre megy a szovjet csapatokkal találkozandó, ennek azonban a tényleges eseményekre semmilyen hatása nincs.[2]

Merre vannak a németek?

Érdekes kortörténeti dokumentum, és a németek rálátását is bizonyítja az a precizitás, amivel előkészítették a Magyar Királyság kiugrásának meghiúsítását. Otto Skorzeny 14-én megérkezik, világos parancsokkal, mely szerint a Mickey Mouse akció keretében, ál-találkozót szervez ifj. Horthy Miklóssal, és őt elrabolja.

Más magas rangú német tisztek mellett számos német alakulat, köztük az akkor elitegységnek számító 503. nehézpáncélos osztály, és vele Richard Freiherr von Rosen is, aki akkor századparancsnokként volt jelen. Az alakulatát Taksonyban szállásolták el, ahol hajnali 2-kor riasztották őket, és indultak délután Budapestre, ahol a Tiger B nehézharckocsikkal felszerelt osztálynak a Duna-hidak lezárása volt az elsődleges feladata. A tartalékban lévő főhadnagy a századával ezután a Ludovikához ment, ahol az ott lévő magyar katonákat fegyverezték le. Másnap hajnalra már ki is vonták őket, és Gyöngyös térségében vetették harcba az alakulatot.[3]

Október 15.

A terveket már 14-én véglegesítették, a kormánnyal közölték, a szovjeteket erről azonban tájékoztatni nem tájékoztatták, ami különböző utasításokat és táviratokat vont maga után, ezeket azonban mire megfejtették (15-e éjfél), a kormányzót emiatt felébreszteni nem akarták, és időhúzó választ küldtek. A tervek szerint október 15-e a következőképpen nézett volna ki:

• Délelőtt 10:30-kor összeül a Koronatanács, ahol a kormányzó részletesen tárgyalja a nap menetét
• A Veesenmayerrel előre egyeztett találkozón Horthy jelzi a teljhatalmú megbízottnak az ország háborúból való kiválását
• 12:30-kor a Rádióban beolvassák a kormányzó proklamációját[4]
• ezzel egyidőben kimegy a hadparancs, az 1. és 2. hadsereg felveszi a kapcsolatot a szembenálló szovjet csapatokkal, és megkezdik a trianoni határok mögé a visszavonulást a Honvédalakulatok

Eddig a terv. Hogy a valóságban mi történt, azt a következőkben tárgyalom.

15-én a délelőtti órákban Otto Skorzeny a csapatával tőrbe csalja és elrabolja ifj. Horthy Miklóst, a kormányzó egyetlen életben maradt fiát. A Koronatanács ülése emiatt csak késve kezdődik el, ahol Horthy a megkötött egyezményről, a tárgyalásokról mit sem szólva, azország helyzetére és a fia elrablására hivatkozva bejelentette, hogy itt az ideje fegyverszünete kérni a szövetségesektől. Eközben a német vezérkar főnöke, Heinz Guderian táviratban megküldte Vörös János vezérkarfőnöknek, hogy attól a naptól Magyarország hadműveleti területté nyilváníttatik, így parancsadásra csak is a német szárazföldi haderő főparancsnoksága (OKW- Oberkommando des Heeres) jogosult. A kormány bejelentette lemondását, Horthy azonban újra felkérte őket, amit ők mind el is fogadtak.[5]

12:00-kor a kormányzó fogadta Veesenmayer különmegbízottat, ami heves beszélgetésbe torkollott, amit csak a z új német követ, Rudolf Rahn bemutatása, és a vele való tárgyalás higgasztott le. A németek ezt a beszélgetést pontosan időhúzásra használták fel, csapataikat riasztandó. [6]

A kihallgatás után nem sokkal, a Rádióban leadták a kormányzó proklamációját. Ezalatt Rahn tovább próbált egyezkedni Horthyval, aki mit sem sejtve folytatta a „tárgyalást”. [7]

A hadparancs kiadása Veesenmayer elbocsátása után megtörtént. A parancs szövegét azonban Vörös János vezérkar főnök módosította oly módon, hogy azt a katonák ne a proklamációval összhangban lévőnek érezzék. Igaz, az 1. hadsereg törzse, Dálnoki Miklós Béla vezetésével átállt, a több alakulat azonban hivatalosan nem mozdult semerre, hanem folytatta tovább a szovjetek elleni harcot. Ennek oka az is, hogy a különböző vezérkari tisztek, akik a németek, nyilasok szimpatizánsai / lekötelezettjei voltak, ezt még tovább módosították, így senki sem tett semmit. Aki tett, az a nyilasok és  a németek érdekében cselekedett, a legénységi állományt a nyilasok mellé akarták állítani, de legalábbis igyekeztek katonáikat passzív résztvevőként elszenvedni a nap történéseit. Ez nemcsak a frontvonalban harcoló katonákra, hanem a Budapest környékén állomásozó magyar csapatokra is igaz volt. Kivételt a testőrzászlóalj jelentett, ami lezárta a várat, hogy a kormányzót védje.[8]

Egy magyar vezérkarfőnök története[9]

Vörös János személye, lojalitása minimum kérdéses, a Kiugrás napján tanúsított szerepe is erről árulkodik. Ennek próbált meg utánajárni Bokor Péter is, a Zsákutca c. interjúkötetében. Ebben a kötetben egy közzétett interjúrészletben Kéri Kálmán vezérkari ezredes (Csatay Lajos honvédelmi miniszter segédje)  jelenti ki, hogy az ország megszállása után, Szombathelyi Ferenc akkori vezérkarfőnök leváltását kívánták a németek. Szombathelyit a Gestapo néhány napon belül letartóztatja, Csatay pedig segédje javaslatára megkeresteti Ruszkay Jenő altábornagyot, akiről ekkor bizonyosodik be, hogy a németek „lekötelezettje” (feltehetően az SD ügynöke; utolsó rendfokozata: SS-Obergruppenführer), ő pedig László Dezső és Vörös János altábornagyokat ajánlotta.

A másik ilyen részlet, ami a megítélésében segíthet, az Adonyi-Naredy Ferenccel (Vörös János szárnysegédje)  készült 1981-es interjú, amelyben Adonyi-Naredy a következőket mondja (részlet az interjúból):

• „(Bokor Péter): Vajon kik támogatták Vörös Jánost?
• (Adonyi-Naredy): Támogathatták azok a körök, akik a németekkel kapcsolatban voltak, mert hiszen józan gondolkozású örök is voltak kapcsolatban a németekkel
• (BP): Ön egy írásában megemlíti ebben a vonatkozásban a Kocsis nevet. Ki volt ez?
• (A-N.): Kocsis János a Standard igazgatója, akit magam is személyesen ismertem. Vörös Jánosnál – magántársaságban – többször találkoztam vele. Szintén gazdaságilag német vonalon dolgozó ember volt, és valószínűleg az ő révén kaptak Vörös Jánosról közelebbi adatokat. Arról, hogy ő milyen ember, milyen beállítottságú, és számíthatnak-e rá abban a nehéz helyzetben.
• (BP): Kocsis, mint a Standard igazgatója, kapcsolatban lehetett Veesenmayerrel?
• (A-N.): Valószínűleg igen. A Standard német, illetve német-holland érdekeltségű vállalat volt.
• (BP): Nyilván ön is tudja, hogy Veesenmayer, amikor a megszállás előtt még 1943-ban kétszer is Budapesten jár, itt a Standard RT. igazgatóságának a tagjaként tűnt fel.
• (A-N.): Igen… Így volt.”

Álljon itt ennyi. Ezzel nem szeretném egyedül Vörös Jánosra terhelni a felelősséget, még véletlenül sem. Csupán azt szeretném szemléltetni, milyen volt a helyzet 1944. Magyarországán.

A nap vége

Amíg a fejetlenség honolt a Királyi Palotában, a németek nem tétlenkedtek, és röplapokat és fegyvereket osztogattak városszerte, a nyilas pártkatonákat felvértezendő.[10] Estére a németek minden fontos fővárosi csomópontot ellenőrzésük alatt tartottak, a Budai Vár kivételével. A nap hátralevő részében tárgyalások, és kétségbeesett fejvesztettség uralkodott a Várban.

A kormányzó másnap, a Veesenmayerrel való tárgyalása során, a fia szabadon engedésének ígéretéért cserébe aláírta azt a nyilatkozatot, amivel Szálasit utódjának nevezi ki. Ezzel a Kiugrás véget ér.[11]

A fiú kérdése

Fontos kérdésként merülhet fel bennünk annak kérdése, Horthy Miklós kormányzót mennyiben befolyásolta második fiának elrablása, melyhez ha a dolgok időrendjét kapcsoljuk, elég egyértelmű magyarázat áll. Ez azonban nyilván nem bizonyít semmit, viszont, különösen a Szálasit kinevező nyilatkozat aláírása mögött állható érvrendszer engedi ezt sejtetni. Kérdés marad tehát, hogy a kormányzó hazájának sorsa fölé helyezte-e a végső órában a fia életét.

Összegzés

Vannak olyan események, melyek komplexitásuknál fogva nem egykönnyen értelmezhetőek (gondoljunk csak Vörös vezérkarfőnökre), így ez a bő másfél hónap is ilyen. Két, egymás mellett megálló állításom van: 1. A kiugráshoz szükséges hadműveleti, földrajzi, katonai feltételek nem álltak rendelkezésre. 2. Ha rendelkezésre álltak volna sem biztosan valósult volna meg egy teljesen sikeres kiugrás, ami ki tudja, nem hozta volna-e ugyanezt az ország nyakára.

Azt gondolom, nem lenne fair dolog, ez alapján a másfél hónap alapján megítélni közel 25 évet, az viszont mindenképpen elmondandó, sőt megkérdezendő, hogy az ország sorsa valóban egyetlen emberen múlott? és ha igen, akkor mi volt az, ami őt ebben a cselekvésben megakadályozta?  ha pedig nem a válasz az első kérdésre, akkor azt kell kérdezzük kiken kellett múljon?. Egyelőre nincsen perdöntő bizonyíték a kezünkben, annyi biztos, hogy írni, de végképp olvasni végtelen sokat lehet erről a témáról.

(Remélem az olvasó is így tesz majd velem együtt.)

---

[1] Juhász, 1988., 441. old.

[2] A feltételezett tétovázás oka az lehetett, hogy a kormányzó eredetileg október 20-át szánta a kiválás napjának, az említett Utassy pedig a hadifogoly-osztály vezetőjeként nem volt tisztában hadműveleti kérdésekkel, így szegedi kiküldetése hamvában holt kísérlet volt. Lásd.: Juhász, uo.

[3] Rosen, Richard Freiherr von: Páncélostiszt, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2020. 292-300. old.

[4] Amit még 14-én többször, az élesebb kifejezéseket kivéve/módosítva véglegesíti a kormányzó és a miniszterelnök, lásd: Juhász, 1988., 442. old.

[5] Juhász, 1988., 444. old.

[6] Juhász, 1988., 445. old.

[7] uo.

[8] Juhász, 1988., 447. old.

[9] Ehhez az alfejezethez Bokor Péter: Zsákutca, RTV-Minerva, Budapest, 1985. kötetének 206-213. oldalait használtam fel.

[10] Juhász, 1988., 447. old.

[11] Juhász, 1988., 451. old.

A Kiugrás előkészítése

Az angolok készülődéséről szóló hírek augusztus végére feltehetően eljuthattak a magyar felsővezetéshez, ezt igazolja még egy augusztus 26-ai távirat, ami Bakach-Bessenyei György volt berni nagykövetet, mint teljeskörű megbízott nevezte ki. Ezen kívül más, több irányt felhasználva elkezdődött újra a kapcsolatfelvétel a nyugati hatalmakkal[1].

Az augusztus 29-én hivatalba lépő Lakatos-kormány külügyminiszterének Hennyey Gusztávot, egy katonatisztet neveztek ki, azzal a céllal, hogy a németek figyelmét eltereljék[2]. A szövetségesekkel való kapcsolatkeresés és a fegyverszünet kérdése ekkor már kormányzati berkekben nyitott cél volt, (így) erről a németek is hamar tudomást szereztek, főként a velük szimpatizáns miniszterek és tábornokok révén[3], emiatt Horthy nem számíthatott a kormány teljes segítségére. Ezeket az ügyeket a Koronatanácsban, és a kormányzó belső körében tárgyalták (az ún. „Titkos tanács”), melyben akkori, és korábbi kormánytagok is résztvettek (többek között például a bújkálni kényszerülő Bethlen István).

A fegyverszünethez szükséges előkészületek szeptember 7-éig tartottak, amíg a szovjet támadás hatására előbb szűkebb környezetét, majd a Koronatanácsot hívatta össze, ahol végül a – már korábban említett – németeknek szánt ultimátum elküldéséről döntöttek[4]. A helyzet a németek ígéretei, és a kért páncéloshadosztályok kis részének valódi elindulása sem javította. Arról nem is beszélve, hogy a megérkezett német csapatok nem a frontra, hanem Budapest köré gyülekeztek[5]. Minthogy a fronthelyzet semmit sem javult, a kormányzó szeptember 10-ére magához hívatta a titkos tanácsadóit[6], ahol elfogadtak egy 4 pontos tervet a fegyverszünettel kapcsolatban, és abban, hogy a tanácskozáson résztvevő Náday István altábornagyot Rómába reptetik, a szövetségesekkel való megegyezést utoljára megpróbálni[7].

            A szeptember 13-án megindított magyar-német támadás már a kezdete után néhány nappal nyilvánvalóan elakadt, majd a szovjet ellentámadás keretében 16-án elesett Arad, 19-én Temesvár. Bánffy Dániel gróf, Erdély képviseletében a kormányzói kihallgatása során aznap átadta az Erdélyi Magyar Tanács memorandumát, mely az országrész állapota miatt az azonnali fegyverszünetre kéri a kormányzót. Ezzel párhuzamosan ugyanezen tanács megbízásában gróf Zichy Ladomér felvette a kapcsolatot a szlovák partizánokon keresztül a szovjet csapatokkal[8]. A szovjet részről még 14-én megküldött ún. Makarov-levél olyan feltételeket tartalmazott, melynek hatására Horthyék eldöntötték, delegációt küldenek Moszkvába.

            Miután a magyar vezetés elfogadta a szovjetekkel való megegyezés kényszerét, a kapcsolatfelvétel, és a Náday-misszióval való kapcsolatok megszakadás miatt szeptember 28-án indította útjára a kormányzó Faragho Gábor vezérezredest, korábbi moszkvai katonai attasét, gróf Teleki Géza egyetemi tanárt, és Szent-Iványi Domokos miniszterelnökségi államtitkárt, hogy a fegyverszünetről megegyezzenek.

Ez a Faragho-küldöttség hosszas tárgyalások után tudott csak megegyezni a szovjetek képviselőjével, Kuznyecov vezérezredessel, a szovjet vezérkar főnökének helyettesével. Október 7-ére a szövetségesek számára is kitisztult a helyzet, a magyar álláspontot nem a Náday- és Faragho-delegációk képviselik, hanem egyedül a moszkvai küldöttség, így a tárgyalások innentől a három szövetséges hatalom megegyezésével haladt tovább[9]. A tárgyalások során azonban kiderült, hogy a Makarov-levélben leírt feltételeket nem fogják a szovjetek elismerni, így az október 7-én közölt feltételeket hosszas tárgyalás után, 9-én éjfél után 3 perccel továbbították Budapestre. A teljesség igénye nélkül a lényegesebb pontok a következők:

• A magyar csapatok a fegyverszünet életbelépte utáni 10 napon belül visszahúzódnak az 1937. évi határok mögé. Ennek ellenőrzésére a szövetséges hatalmak egy országközi bizottságot hoznak létre.
• Az előzetes fegyverszüneti egyezmény aláírása után a Budapestet érő bombázások beszüntetnek.
• A magyar haderő átáll a szövetségesek oldalára, beszünteti a szovjetekkel való harcot, és a németek ellen fordul.[10]

24 órával később megérkezett Budapestről a pozitív válasz. Az aláíráshoz azonban szükség volt a kormányzói felhatalmazás írásban való eljuttatására is, melyet Nemes József őrnagy vitt magával, még aznapi indulással.  A fegyverszüneti helyzet megfelelővé tétele miatt azonban a kormányzat kérte a szovjet csapatok támadásának leállását, hogy a kapcsolatot megfelelően fel tudják venni. Ezt a szovjet fél, Molotov, szovjet külügyminiszter engedélyével megtették. Eközben Moszkvában jelen van Churchill brit miniszterelnök, Eden külügyminiszterrel együtt, akiket értesítenek a fejleményekről (az amerikaiakat a moszkvai nagykövetükön keresztül).[11]

Október 11-én, 19 óra 57 perckor az előzetes fegyverszüneti egyezményt a Faragho-küldöttség aláírja.

Ezzel megkezdődik a végjáték.

---

[1] Ezek a próbálkozások is még azon a nyomvonalon haladtak, amik a szovjetekkel való bármiféle rendezést, ne adj Isten megszállást szóba sem hozták, csak az angolszászokkal való kiegyezést, és egy általuk való valamilyen formájú ellenőrzést. lásd.: Juhász, 1988., 417. old.

[2] Nem elkerülhető tény az sem, hogy az említette Hennyey 1941 óta ismerte Veesenmayer teljhatalmú magyarországi megbízottat, ezért sem volt kifogás ellene. lásd: Hennyey Gusztáv: Magyarország sorsa Kelet és Nyugat között, Európa könyvkiadó, História folyóirat, 1982., 76. old.

[3] ilyen volt pl.: Reményi-Schneller Lajos pénzügy-, és Jurcsek Béla földművelésügyi miniszter is, lásd: Hennyey, 1982., 77. old.

[4] Juhász, 1988., 419. old.

[5] Juhász, 1988., 421. old.

[6]Részt vett többek között Hennyes külügy-, Teleki Béla Erdélyért felelős tárca nélküli miniszter, gróf Esterházy Móric, gróf Bethlen István és Károlyi Gyula volt miniszterelnökök, Vattay Antal, a kormányzó főhadsegédje, és más magasrangú, bizalmi politikusok, katonák, lásd: Juhász, 1988., 421-422. old.

[7] uo.

[8] Juhász, 1988., 424. old.

[9] Juhász, 1988., 437. old.

[10] uo.

[11] Juhász, 1988., 439. old.

Szerkesztőnk véleménycikke.

Avagy nemzeti egység szlovák módra.

A napokban jelent meg a felvidéki sajtóban, és így a hazai médiában is egy olyan szlovák törvénytervezet, amely a Benes-dekrétumok megkérdőjelezéséért fél évig terjedő börtönbüntetést adna.

Igen, jól olvasta a T. Olvasó, börtönbüntetést 2025 Európájában egy olyan törvény megkérdőjelezéséért, ami a kollektív bűnösség elvén alapulva többszázezer magyar és német állampolgáron követett el jogfosztást, kobozta el vagyonát, lakoltatta ki.

Azt gondolná az ember, hogy ez képtelenség, de akkor még nem is olvasta azt, mi ennek az apropója. Történt ugyanis, hogy a szlovák állam autópályát akart építeni, s ehhez a földek kisajátítását választották első lépésként. Igen ám, de ez nem feltétlenül jogszerű. Vagyis Szlovákiában de, mivel a Benes-dekrétumok ezt jogszabályba foglalták, így a kisajátítás Szlovákia jogrendszerének szerves részét képezi.

Ezt kérdőjelezte meg a Progresszív Szlovákia nevű ellenzéki párt, amire válaszul a kormánykoalíció kitalálta, hogy a dekrétumok megkérdőjelezését büntetni kellene a szlovák jognak. Meg is született az eredmény: akár fél év börtönt is kaphat az, aki megkérdőjelezi ezeket a törvényeket Szlovákiában.

Csakhogy tisztázzuk, nem a szlovák alkotmányos rendet szeretném felborítani, de azt azért mindenképpen el akarom mondani, hogy amit drága szomszédunk művel a kisebbségeivel, politikai barátság ide vagy oda, minimum megütközést kellene kiváltson mindenkiből. Azért mondom ezt, mert van egy olyan gyanúm, hogy ez ismét a lehető legtökéletesebb magyarkártya kijátszás Szlovákiában. Jön A szereplő, bemondja, hogy „eddig és ne tovább, ez nincs rendben, magyarok, mi megvédünk titeket”, ezuátn színpadra fárad B is, aki pedig kellő tapintattal a következőket mondja: „akkor ezért adjunk mostantól börtönt, ha te ezen felháborodsz”. Brilliáns, az egyik szerzett egy adag radikális nacionalista szavazót, a magyarokat pedig besöpri a Progresszív Szlovákia alá, szépen kitakarítva az újonnan pislákoló szlovákiai magyar parlamenti jelenlét jelentő formáció szavazótáborát, hogy amikor oda kerül a sor, a Progresszív Szlovákia is azt mondhassa „ja bocsi, ezt hagyjuk most, ennél van fontosabb dolog is”

Ahhoz pedig már kommentárt se szeretnék fűzni, hogy egy autópálya építési jogvitából jutott el oda a szlovák törvényhozás, hogy akkor börtönt adnának a Benes-dekrétumot kritizálóknak. Érdekes logika.

Ilyen ez. Szlovák nemzeti egység a javából. Kár, hogy ennek az őslakosok isszák meg a levét.

Az állami ünnepségeink átpolitizáltsága napjainkra már közhelynek minősül, mindenki a maga módján áll hozzá ehhez, s ennek a dolgozatnak nem célja ebben a kérdésben véleményt megfogalmazni.

Így esett 2025. október 23-a is, amin volt szerencsém teljes egészében részt venni, és melyről örvénylő érzelmekkel, de leginkább a tömegtől lefárasztottan távoztam. Ez az eseménysorozat legalább annyira szürreális lett volna, ha a két politikai tömb ünnepsége közül csak az egyiken vettem volna részt, így, hogy mindkettőn ott voltam, az élmény szorzója kétszeres.

És valóban. Ha jobban belegondolok – ezt még ide előre vetem -, lényegében ugyanazt néztem meg kétszer, kicsit más hangszereléssel. Ez a dolgozat is a történtek megélésének leirata,  és egy kísérlet ezáltal az átéltek megértésére, értelmezésére, szubjektív módon. Vágjunk is bele!

Október 23-a pártpolitikai szempontból kiváló ünnepünk, a mai magyar politikai pártok számára egyaránt jól feldolgozható, mindenféle, akár személyi kapcsolat ellenére is (Klára kacsint). Persze más kérdés ez akkor, ha az adott párt hatalmon van. Akkor nem egyszerű feladat, hisz „a hatalom” ’56-os szerepe nem feltétlenül pozitív, sőt (megfelelő idő esetén erről is készülni fog egy cikk). Ha csak ezt nézzük, akkor látni fogjuk, teljesen logikus a szerep, amit a kormányzópárt(ok) felvesznek ebben a kérdésben (ők Brüsszel ellenzéke = lázadók). Amennyiben a FIDESZ ’56-tal való viszonyát tágabban vizsgáljuk, megkapjuk a TISZA álláspontját – szintén teljesen logikusan. Na de vegyük is végig egyenként, előszőr a külsőségeket, aztán a műsort, és végül a narratívát.

A FIDESZ, az Állam, és ’56

Már a cím sorrendje sem véletlen/ok nélküli, hisz megérkezve a Kossuth térre egy – elég fontos – kérdés ötlött fel bennem. Ez most állami vagy pártrendezvény? A kérdés jogos, hiszen a Kossuth tér kiöltöztetve várta a Békemenetet (lásd hatalmas színpad), melynek megérkezte után kezdődött a műsor…. ami állami volt? Ugye ez akkor vált különösen izgalmas kérdéssé, amikor Kálmán jelezte a Gripenek érkezését. Persze a kérdést meg lehet válaszolni a lehető legtökéletesebben (= az állami rendezvényre érkeztek a politikai rendezvény vendégei, résztvevői), mindazonáltal itt van egy kis deficitérzetem.

A műsorról csak pár mondat. A „híres celebek” felvonultatása, énekeltetése, kiültetése (értsd: politikai felhasználása) nem precedens nélküli, láttunk már ilyet, olyat, de anno még amolyat is (példákat amik kiragadottak, minden oldalról lehetne hozni természetesen egy rakással). Persze, hogy ez mennyire működhet (pl.: Radics Gigi és Curtis énekel, Vasvári Vivien csücsül), azt én megmondani (szerencsére) nem tudom, mindenesetre fontos megnyilvánulása lehet a kormánypártok kommunikációs próbálkozásainak.

A beszéd. Hát a beszéd elsősorban nem volt kiemelkedő. Tudunk mondani Orbán Viktortól  10+1 sokkal jobb, ütősebb beszédet is, ez azonban nem vesz el narrativikus értékéből,  melynek alapja röviden összefoglalva a következő: „én (=mi=az ország) olyan álláspontot képviselek, amivel jóízlésű ember csak egyetérteni tud, ergo mindenki, akinek bármilyen, kifogása van ez ellen, az nem része az én közösségemnek, amit én a teljes magyarságként határozok meg. Szóval velem egyet nem értő=rósz=nemmagyar. Ez megint szép és jó, azaz ahogyan a többségi politizálás 2010-ben „belénkvert” hagyományát viszik tovább, amit ugyanígy lehet szeretni/nem szeretni, kritikája azonban – mint mindennek – lehet, és kell is legyen. (Azt, hogy magának a narratívának milyen igazságtartalma és létjogosultsága van, majd egy másik cikk taglalja)

A TISZA, ’56 és Magyar Péter

Itt nem jó a címben a sorrend, igazából valahogy úgy kéne kinéznie az egésznek, hogy „PÉTER, PÉÉÉÉTEEER, és egy kis ’56”. Hűen tükrözi a két legnagyobb hazai párt működését az, ahogyan ünnepelnek, így a TISZA pártnál sincs ez másképp. Az ő megemlékezésük – már esőben (ennek lett szerepe később a számháborúban) – a Hősök terén zajlott. A tömegnek fáklyákat, magyar zászlókat osztogattak, melyek használatát a pártaktivisták koordinálták, ahogy a tömeg hanghatásait egy dobhang (kb. olyan, mint a futball szurkolóknál), amely a megfelelő jelszó kijelölése után szólt addig, amíg kántálni kell. Ez a nagyfokú szervezettség mutatta azt, hogy ők is természetesen a politikai haszon utolsó cseppjéig ki akarnak facsarni ebből a rendezvényből mindent, mivel szükségük van nekik is arra, hogy megmutassák, ők a nagyfiúk.

Itt a műsor egy videóból, beszédekből, lejátszott/elszavalt versekből és éneklésből állt, melyek szintén illeszkedtek a mondhatni „standard” ’56-os narratívába. Mindenesetre, a mondanivaló fő része a „ruszkik hazá”-ra volt kihegyezve, utalva ezzel hazánk Oroszországgal való kapcsolataira, ami az ellenzéki narratíva szerint az oroszoknak való feltétel nélküli befekvés (nehogy erről is készüljön egy cikk). Emellett az ünnepi videóban megjelent Orbán Balázs is, akinek az ominózus, szintén tematizált mondataira akartak utalni (a tömeg reakciójából ítélve meglehetősen nagy sikerrel).

A beszéd (ami nagyjából 1 óra és 10 perces volt), egy rapszodikus, világmagyarázat/politikai üzengetés/”program hirdetés”/történelmi visszaemlékezés volt, rengeteg olyan elemmel, amik a médiás megjelenését igyekezték megnyomni, kezdve a színpaddal, ami a Hősök tere központi szoborcsoportja elé lett felállítva, a szobrokon pedig emberek lógtak, előbb magyar zászlókkal, majd fáklyákkal. A színpad magassága is akkora volt, mintha a szónokló a nép közül emelkedne ki(ezt az egyik hírcsatorna ki is emelte a rendezvényről szóló beszámolójában). A beszéd maga is egy zenés bevonulással kezdődött, és érdekes adalék az is, hogy azt a színpadot csak Magyar Péter használta, az előtte lévő elemeket egy Csepel teherautón csinálták. A beszéd közbeni filmes elemekre visszatérve, amikor már besötétedett, a központilag kiosztott fáklyákat központilag újragyújtották, úgy, hogy a szónokló körül összpontosuljanak. A beszéd megfelelő pillanataiban magasba emelkedtek a szintén kiosztott zászlók, illetve a már korábban említett kántálások is bele voltak építve a beszédbe, mozgatva ezzel a tömeget.  Magában a beszédben jelent meg a Tisza kétirányú narratívája a kialakult helyzetről. Ennek első eleme, hogy Magyar Péter az új, fiatal és nem korrupt Orbán Viktor, aki így fog jót tenni ezzel az országgal. A másik (ami szintén részben erre épül), az a szerep, amit Magyar Péter önmagának tulajdonít – az elaggott, bűnben fogant rendszerrel való leszámolást, melynek kell egy fiatal/karizmatikus/belülről jövő ember az élére, hogy a mozgalom sikerrel járjon. Fontos megemlíteni a mocskos fideszezés szándékos lenyomását és mihamarabbi megszüntetését (különben nehéz lenne a „szeretetországot” fenntartani), amelynek a rendezvény alatt 3-4-szer is tanúja voltam.

Összefoglalva a tiszás rendezvény is egy vérprofin végrehajtott és kivitelezett show volt, aminek az emberközpontúság és a demokratikus, békés lázadás voltak a jelszavai, ami szintén rengeteg embert mozgatott meg (a számháború persze a mai napig tart).

Visszhangok

Mindkét oldal a saját rendezvényét a legmagasabb szinten (MP és OV) igyekeztek a legnagyobb rendezvénynek bemutatni. Ezen kívül a háztáji sajtótermékek is igyekeztek az adott oldal véleményét megfelelő fénytörésbe helyezni, legyen szó közvetlen és már-már intim dicséretről (amit azóta nem találni az orgánum oldalán), vagy a rendezvényről készült felvételek komoly összevágásáról. Egyszóval mindenki tette a dolgát.

Összefoglalás

Mindkét helyen sokan voltak, ebben dönteni szerintem lehetetlen és felesleges kérdés is, viszont engedje meg a kedves olvasó így a cikk végén a szubjektívabbnál is szubjektívebb véleményem kisebb kifejtését. Alapvetően két dolgot szeretnék mondani, korfáról, és jelenlévőkről. A korfa – érzékelésem szerint – a két rendezvényen közel azonos volt. Ami a megjelentek attitűdjét illeti, azt gondolom fanatikus vezetőkultusz a TISZÁ-nál sokkal inkább megtalálható, mint a FIDESZ oldalán. Meredek ilyet elsőre leírni, de a T. Olvasó nézzen utána, hogy míg a FIDESZ-nél hivatásos, fizetett Orbánisták zengik tele a kommentmezőt (a személyi kultuszt még így sem súrolják bizonyos esetekben), egy átlagos Magyar Péter poszt alatt az érte megbolondulók tömegével ömlengenek vezetőjük nagyszerűségéről és tökéletességéről. A Békemenet hangulata (a Kossuth téri eseményeken!) egyértelműen dzsemboris volt, a Hősök terén lévő rendezvény viszont egyértelműen politikai demonstráció érzetű volt. Ennek kihangsúlyozását azért tartom fontosnak, mert ennek a dinamikának jelentősége lesz a jövő április választásokon. Hogy milyen, azt a kedves olvasó megítélésére bízom.

A Lényeglátó Blog első cikksorozata nem kisebb feladatra vállalkozik, minthogy több részben tekintse át a Magyar Királyság 1944. október 15-16-i kiugrási kísérletét és annak előzményeit, nem csupán történelemkönyvek, szakkönyvek alapján, hanem – sokszor azoknak részlegesen alapjául szolgáló – szemtanúk, résztvevők visszaemlékezésein keresztül is.

A szerző történelemkedvelő, azonban nem történész, így a szövegben elképzelhetőek történelmi pontatlanságok. Ezért kérjük a T. Olvasót, hogy akinek ilyen hibák feltűnnek, legyenek szívesek azt a „lenyeglato@lenyeglato.com” e-mail-címre elküldeni, vagy kommentben jelezni! Köszönjük!

Bevezető

A II. jasi-kisinyovi offenzíva 1944. augusztus 20-i megindulása és ennek következtében a Román Királyság 3 nappal későbbi átállása felgyorsította azon kezdeményezéseket [1], melyek a Magyar Királyság hasonló tettét előkészíteni, majd végrehajtani voltak hivatottak. Jelen dolgozatban ezeket és magát az október 15-i kiugrási kísérlet történetét szeretném áttekinteni, nemcsak a puszta történelmi tények alapján, hanem az események szemtanúinak segítségével is.

Magyarország második világháborús szerepvállalásának közismert elemei: az I. királyi Gyorshadtest; a Magyar Királyi 2.honvéd Hadsereg Don-kanyarban való megsemmisülése; az I. honvéd Huszárhadosztály varsói felkelésben való részt nem vétele mind fontos eseményei – a magyar (had)történelemnek. Kevésbé ismert azonban hazánk szerepe a Német Birodalom életben tartásában, ami az 1944-es év közepére olyan (m)értékűvé vált, hogy azt a náci Németország veszni semmiképpen nem hagyhatta. Ennek a felismerésnek volt az egyik első eredménye a Magyar Királyság 1944. március 19-i megszállása és ezáltal az ország szuverenitásának részleges elvesztése, mely az ország kirablásának egy (még) magasabb fokát tette lehetővé. Az ország erőforrásainak teljeskörű és kíméletlen kiaknázása olyan fontos nyersanyagokhoz juttatta a német hadigépezetet, ami elsőszámú érdekeltséggé tette hazánkat, illetve annak megfelelő kezekben tartását a háború végéig. Az Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter (Rüstungsminister) által kidolgozott „Elégséges Gazdasági Térség” koncepció keretein belül többek között a Magyar Királyság akkori területéről tervezte bauxit-, olaj- és mangánérc-ellátásának egy jelentős részét behozni, amely nyersanyagok nélkül Németország ipara a működésképtelenség állapotába süllyedt volna [2]. Így Hitlernek létérdeke volt a Magyar Királyságot háborúban és maga mellett tartania.

A nyugati Szövetségeseknek – elsősorban Nagy-Britanniának – a Magyarországgal és a térséggel kapcsolatos érdekei, szándékai igencsak ködösek. 1944 augusztus-szeptember folyamán javában zajlik az Isztria felőli partraszállás, egy Bécs irányú brit támadás, és ezzel Közép-Európa birtokbavételének tervezése, ami azonban számos tényező (elsősorban az Olive hadművelet kudarca [3], és a jugoszlávok hintapolitkája) miatt meghiúsult, ennek ellenére a britek nem mondtak le az említett területek megszerzéséről. Emiatt október elején Winston Churchill brit miniszterelnök Moszkvába utazik, ahol a híres „szalvéta-egyezmény” keretein belül Churchill igyekszik felosztani Sztálinnal Kelet-Közép Európa országait, melyben Magyarország 50-50%-os, nyugati és szovjet befolyási övezet lenne[4], ennek valóságalapja azonban már nem volt. Fontos kiemelni, hogy az olaszországi front akkori hadműveleti állapota nem tette lehetővé semmilyen komolyabb balkáni partraszállás, vagy Ausztria, illetve Magyarország felé irányuló támadás lehetőségét, lévén a szükséges haderő nem állt rendelkezésre (többek között Normandiába lettek átvezényelve). Azt nem tudni, ezek a tervek mennyiben voltak csak egy nagyobb politikai blöff részei Churchill részéről, a széleskörű egyeztetés, a tervezés és tárgyalások széles köre azt mutatja, elképzelés szintjén volt határozott alternatíva 1944 közepéig – realitása azonban aligha[5]

Sztálin közép-európai elképzelései (=annak teljes és mihamarabbi birtokbavétele) a román átállással csak közelebb kerültek a valósághoz, s ezzel párhuzamosan igyekeztek Magyarországot is minden erejükkel (mind katonai, mind diplomáciai) úton semlegesíteni.

Hadászati Bevezető

Mindennek tükrében vizsgáljuk meg a hadi helyzetet 1944. harmadik negyedévében:

A már említett 2. jasi-kisinyovi offenzíva, és Románia átállása olyan mértékű helyzeti előnyhöz juttatta a szovjet 2. és 3. Ukrán frontot a keleti front déli részén, hogy arra azonnali válasz volt szükséges. A magyar vezetés a Kárpát-vonal (köznapi néven Árpád-vonal, a két fogalom a valóságban azonban nem ugyanaz) létesítésekor [6], nem számolt Románia átállásával, s a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak (Heeresgruppe Südukraine) a már említett jasi-kisinyovi hadműveletben való teljes szétverése nem sok, komolyabb harcértékkel rendelkező német alakulatot hagyott a magyarok segítségére. Ezt azonosítva, Horthy Miklós kormányzó – a ország védelmét megerősítendő – Edmund Veesenmayer teljhatalmú megbízottal való, 1944. augusztus 24-i tárgyalásán új német csapatokat kért [7]. A szovjetek ez idő alatt nem álltak meg, hadműveleti céljaikban szeptember 15-ére már nemcsak az 1920 előtti román területeket kellett biztosítaniuk, hanem elérni a Beszterce-Kolozsvár-Nagyenyed-Nagyszeben terepszakaszt, ezzel biztosítva a Keleti-Kárpátok hágóit, s az átkelést a magyar területekhez [8]. A hadműveleti helyzet megítéléséből, és a német frontszakasz ilyen gyors összeomlásából ítélve ez a feladat a szovjetek számára korántsem tűnt elérhetetlennek.

A magyar kormányzat számára ez az eseménysorozat, és a hadihelyzet kedvezőtlen alakulása semmiképpen nem volt megnyugtató, nem beszélve Románia szeptember 7-i hivatalos hadüzenetéről, ami végveszélybe sodorta az ország egy jelentős részét, így az újonnan megalakult kormány (Lakatos Géza vezetésével) 24 órás ultimátumot intézett a német kormányzat felé, melyben felszólította azt 5 páncéloshadosztály átdobására, különben fegyverszünetet kérnek az oroszoktól [9]. Ennek a németek részben eleget tettek, s eközben a magyar vezetés több szinten is tárgyalt [10], mellyel párhuzamosan – a katonai helyzetet javítandó – támadást indítottak Arad irányába, a nemrég felállított, nagyrészt pótalakulatokból álló csoportosítással, és kisebb német katonai támogatással. Ez a támadás találta szembe magát nem sokkal később a szovjetekkel, ami nemcsak súlyos veszteségeket jelentett, de szeptember közepétől Székelyföld és Dél-Erdély, majd a Magyar Királyság még belsőbb területein a harcok kezdetét. A szovjet előnyomulást csak nagy nehezen feltartóztatni tudó magyar-német erők október 14-re a Nagyvárad-Kisújszállás-Mezőtúr-Duna vonalán védekeztek [11].

A magyar politika állása

A magyar politika már korábbiakban említett lépéseihez – elsősorban a katonai ultimátum és a román átállás „kijózanító pofonja” – hozzátartozik az a tény is, amit a románok a szovjetekkel való megállapodásukban rögzítettek, ez pedig a II. Bécsi döntés figyelmen kívül hagyása, és – amennyiben a jövőbeni békeszerződés ettől el nem tér – Erdély elcsatolt részeinek Romániához való teljes vagy részleges visszacsatolása [12]. Ez a tény is ösztönözte a magyar politikai elitet a kiválás megkísérlésére, melynek első lépéseként a Kormányzó menesztette a kollaboráns Sztójay-kormányt, és helyére Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek, akinek elsődleges feladata az új kormány élén a zsidóság deportálásának leállítása, és főképp a kiválás megszervezése volt [13]. Augusztus 25-én, még a Sztójay-kormány ülésén az akkori külügyminiszter-helyettes, Jungerth-Arnóthy Mihály ismertette az aktuális, vélt nyugati álláspontot, amely szerint Magyarországnak a határain kívül kell tartania a szovjet csapatokat, hogy oda a nyugati Szövetségesek később bevonulhassanak [14]. Ezt a jelentést vette alapul kezdetben a Lakatos-kormány is, ami ennek mentén kezdte meg az újbóli kapcsolatfelvételt a Szövetségesekkel. Így fordulunk rá a kiugrás előkészítésének időszakára…

Folytatjuk…..

[1]JUHÁSZ Gyula: Magyarország Külpolitikája 1919-1945., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988., 412. oldal
[2] NEVENKIN, Kamen: Bécs még várhat – A Budapesti Hadművelet Bevezető Szakasza, Peko Kiadó, Budapest, 2014., 24-27. old.
[3] NEVENKIN, 2014., 33.
[4] CHURCHILL, Winston: A Második Világháború / 2, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989., 476. oldal
[5]Érdekes módon ezek a tárgyalások (pl. Churchill 1944.augusztus 12-13-i tárgyalása Titoval Olaszországban) a szovjet narratívában egyfajta magyarázatát kívánhatják adni annak a később elsietett hadművelet sorozatnak, amely során végül nem tudták bevenni a szovjet csapatok november 7-éig a magyar fővárost. Lásd: NEVENKIN, 2014., 29-33.
[6] SZÁMVÉBER Norbert: Katonai erőviszonyok változása a román kiugrástól a magyar kiugrási kísérletig – utolsó felhasználás: 2025.10.25.
[7] JUHÁSZ, 1988., 413. old.
[8] SZÁMVÉBER Norbert: Az Alföldi Páncéloscsata – Harcok a Tiszánntúlon, 1944. október, Peko kiadó, 2020., 15. old.
[9] SZÁMVÉBER, 2020., 18. old.
[10] 9-én Horthy Friessner vezérezredest (A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka) fogadta, aki másnap Hitlerhez repült, ahol 12-én este fogadták Vörös János vezérezredest, Honvéd vezérkarfőnököt, aki hasonlóan az ultimátumhoz, a németek katonai támogatását kérte. Lásd:  Számvéber, 2020., 18-19.
[11] Akte 295. Unterlagen der Ia-Abteilung der Heeresgruppe Süd: Karte zur Lage der Truppen der Heeresgruppe Süd sowie den Angriffsrichtungen der Roten Armee vom 14.10.1944 (Ausgabe Chef). – German Docs in Russia weboldal, utolsó felhasználás: 2025.10.25.
[12] JUHÁSZ, 1988. 413. old.
[13] uo.
[14] Holott ennek semmilyen valóságalapja nem volt. Lásd: JUHÁSZ, 1988., 415. old.