LÉNYEGLÁTÓ BLOG

Az állami ünnepségeink átpolitizáltsága napjainkra már közhelynek minősül, mindenki a maga módján áll hozzá ehhez, s ennek a dolgozatnak nem célja ebben a kérdésben véleményt megfogalmazni.

Így esett 2025. október 23-a is, amin volt szerencsém teljes egészében részt venni, és melyről örvénylő érzelmekkel, de leginkább a tömegtől lefárasztottan távoztam. Ez az eseménysorozat legalább annyira szürreális lett volna, ha a két politikai tömb ünnepsége közül csak az egyiken vettem volna részt, így, hogy mindkettőn ott voltam, az élmény szorzója kétszeres.

És valóban. Ha jobban belegondolok – ezt még ide előre vetem -, lényegében ugyanazt néztem meg kétszer, kicsit más hangszereléssel. Ez a dolgozat is a történtek megélésének leirata,  és egy kísérlet ezáltal az átéltek megértésére, értelmezésére, szubjektív módon. Vágjunk is bele!

Október 23-a pártpolitikai szempontból kiváló ünnepünk, a mai magyar politikai pártok számára egyaránt jól feldolgozható, mindenféle, akár személyi kapcsolat ellenére is (Klára kacsint). Persze más kérdés ez akkor, ha az adott párt hatalmon van. Akkor nem egyszerű feladat, hisz „a hatalom” ’56-os szerepe nem feltétlenül pozitív, sőt (megfelelő idő esetén erről is készülni fog egy cikk). Ha csak ezt nézzük, akkor látni fogjuk, teljesen logikus a szerep, amit a kormányzópárt(ok) felvesznek ebben a kérdésben (ők Brüsszel ellenzéke = lázadók). Amennyiben a FIDESZ ’56-tal való viszonyát tágabban vizsgáljuk, megkapjuk a TISZA álláspontját – szintén teljesen logikusan. Na de vegyük is végig egyenként, előszőr a külsőségeket, aztán a műsort, és végül a narratívát.

A FIDESZ, az Állam, és ’56

Már a cím sorrendje sem véletlen/ok nélküli, hisz megérkezve a Kossuth térre egy – elég fontos – kérdés ötlött fel bennem. Ez most állami vagy pártrendezvény? A kérdés jogos, hiszen a Kossuth tér kiöltöztetve várta a Békemenetet (lásd hatalmas színpad), melynek megérkezte után kezdődött a műsor…. ami állami volt? Ugye ez akkor vált különösen izgalmas kérdéssé, amikor Kálmán jelezte a Gripenek érkezését. Persze a kérdést meg lehet válaszolni a lehető legtökéletesebben (= az állami rendezvényre érkeztek a politikai rendezvény vendégei, résztvevői), mindazonáltal itt van egy kis deficitérzetem.

A műsorról csak pár mondat. A „híres celebek” felvonultatása, énekeltetése, kiültetése (értsd: politikai felhasználása) nem precedens nélküli, láttunk már ilyet, olyat, de anno még amolyat is (példákat amik kiragadottak, minden oldalról lehetne hozni természetesen egy rakással). Persze, hogy ez mennyire működhet (pl.: Radics Gigi és Curtis énekel, Vasvári Vivien csücsül), azt én megmondani (szerencsére) nem tudom, mindenesetre fontos megnyilvánulása lehet a kormánypártok kommunikációs próbálkozásainak.

A beszéd. Hát a beszéd elsősorban nem volt kiemelkedő. Tudunk mondani Orbán Viktortól  10+1 sokkal jobb, ütősebb beszédet is, ez azonban nem vesz el narrativikus értékéből,  melynek alapja röviden összefoglalva a következő: „én (=mi=az ország) olyan álláspontot képviselek, amivel jóízlésű ember csak egyetérteni tud, ergo mindenki, akinek bármilyen, kifogása van ez ellen, az nem része az én közösségemnek, amit én a teljes magyarságként határozok meg. Szóval velem egyet nem értő=rósz=nemmagyar. Ez megint szép és jó, azaz ahogyan a többségi politizálás 2010-ben „belénkvert” hagyományát viszik tovább, amit ugyanígy lehet szeretni/nem szeretni, kritikája azonban – mint mindennek – lehet, és kell is legyen. (Azt, hogy magának a narratívának milyen igazságtartalma és létjogosultsága van, majd egy másik cikk taglalja)

A TISZA, ’56 és Magyar Péter

Itt nem jó a címben a sorrend, igazából valahogy úgy kéne kinéznie az egésznek, hogy „PÉTER, PÉÉÉÉTEEER, és egy kis ’56”. Hűen tükrözi a két legnagyobb hazai párt működését az, ahogyan ünnepelnek, így a TISZA pártnál sincs ez másképp. Az ő megemlékezésük – már esőben (ennek lett szerepe később a számháborúban) – a Hősök terén zajlott. A tömegnek fáklyákat, magyar zászlókat osztogattak, melyek használatát a pártaktivisták koordinálták, ahogy a tömeg hanghatásait egy dobhang (kb. olyan, mint a futball szurkolóknál), amely a megfelelő jelszó kijelölése után szólt addig, amíg kántálni kell. Ez a nagyfokú szervezettség mutatta azt, hogy ők is természetesen a politikai haszon utolsó cseppjéig ki akarnak facsarni ebből a rendezvényből mindent, mivel szükségük van nekik is arra, hogy megmutassák, ők a nagyfiúk.

Itt a műsor egy videóból, beszédekből, lejátszott/elszavalt versekből és éneklésből állt, melyek szintén illeszkedtek a mondhatni „standard” ’56-os narratívába. Mindenesetre, a mondanivaló fő része a „ruszkik hazá”-ra volt kihegyezve, utalva ezzel hazánk Oroszországgal való kapcsolataira, ami az ellenzéki narratíva szerint az oroszoknak való feltétel nélküli befekvés (nehogy erről is készüljön egy cikk). Emellett az ünnepi videóban megjelent Orbán Balázs is, akinek az ominózus, szintén tematizált mondataira akartak utalni (a tömeg reakciójából ítélve meglehetősen nagy sikerrel).

A beszéd (ami nagyjából 1 óra és 10 perces volt), egy rapszodikus, világmagyarázat/politikai üzengetés/”program hirdetés”/történelmi visszaemlékezés volt, rengeteg olyan elemmel, amik a médiás megjelenését igyekezték megnyomni, kezdve a színpaddal, ami a Hősök tere központi szoborcsoportja elé lett felállítva, a szobrokon pedig emberek lógtak, előbb magyar zászlókkal, majd fáklyákkal. A színpad magassága is akkora volt, mintha a szónokló a nép közül emelkedne ki(ezt az egyik hírcsatorna ki is emelte a rendezvényről szóló beszámolójában). A beszéd maga is egy zenés bevonulással kezdődött, és érdekes adalék az is, hogy azt a színpadot csak Magyar Péter használta, az előtte lévő elemeket egy Csepel teherautón csinálták. A beszéd közbeni filmes elemekre visszatérve, amikor már besötétedett, a központilag kiosztott fáklyákat központilag újragyújtották, úgy, hogy a szónokló körül összpontosuljanak. A beszéd megfelelő pillanataiban magasba emelkedtek a szintén kiosztott zászlók, illetve a már korábban említett kántálások is bele voltak építve a beszédbe, mozgatva ezzel a tömeget.  Magában a beszédben jelent meg a Tisza kétirányú narratívája a kialakult helyzetről. Ennek első eleme, hogy Magyar Péter az új, fiatal és nem korrupt Orbán Viktor, aki így fog jót tenni ezzel az országgal. A másik (ami szintén részben erre épül), az a szerep, amit Magyar Péter önmagának tulajdonít – az elaggott, bűnben fogant rendszerrel való leszámolást, melynek kell egy fiatal/karizmatikus/belülről jövő ember az élére, hogy a mozgalom sikerrel járjon. Fontos megemlíteni a mocskos fideszezés szándékos lenyomását és mihamarabbi megszüntetését (különben nehéz lenne a „szeretetországot” fenntartani), amelynek a rendezvény alatt 3-4-szer is tanúja voltam.

Összefoglalva a tiszás rendezvény is egy vérprofin végrehajtott és kivitelezett show volt, aminek az emberközpontúság és a demokratikus, békés lázadás voltak a jelszavai, ami szintén rengeteg embert mozgatott meg (a számháború persze a mai napig tart).

Visszhangok

Mindkét oldal a saját rendezvényét a legmagasabb szinten (MP és OV) igyekeztek a legnagyobb rendezvénynek bemutatni. Ezen kívül a háztáji sajtótermékek is igyekeztek az adott oldal véleményét megfelelő fénytörésbe helyezni, legyen szó közvetlen és már-már intim dicséretről (amit azóta nem találni az orgánum oldalán), vagy a rendezvényről készült felvételek komoly összevágásáról. Egyszóval mindenki tette a dolgát.

Összefoglalás

Mindkét helyen sokan voltak, ebben dönteni szerintem lehetetlen és felesleges kérdés is, viszont engedje meg a kedves olvasó így a cikk végén a szubjektívabbnál is szubjektívebb véleményem kisebb kifejtését. Alapvetően két dolgot szeretnék mondani, korfáról, és jelenlévőkről. A korfa – érzékelésem szerint – a két rendezvényen közel azonos volt. Ami a megjelentek attitűdjét illeti, azt gondolom fanatikus vezetőkultusz a TISZÁ-nál sokkal inkább megtalálható, mint a FIDESZ oldalán. Meredek ilyet elsőre leírni, de a T. Olvasó nézzen utána, hogy míg a FIDESZ-nél hivatásos, fizetett Orbánisták zengik tele a kommentmezőt (a személyi kultuszt még így sem súrolják bizonyos esetekben), egy átlagos Magyar Péter poszt alatt az érte megbolondulók tömegével ömlengenek vezetőjük nagyszerűségéről és tökéletességéről. A Békemenet hangulata (a Kossuth téri eseményeken!) egyértelműen dzsemboris volt, a Hősök terén lévő rendezvény viszont egyértelműen politikai demonstráció érzetű volt. Ennek kihangsúlyozását azért tartom fontosnak, mert ennek a dinamikának jelentősége lesz a jövő április választásokon. Hogy milyen, azt a kedves olvasó megítélésére bízom.

A politika sokak szemében egy misztikus dolog. Meg vagyunk győződve róla, hogy amit mi, hétköznapi emberek látunk, az nem a teljes valóság. A jó politikus ezzel szemben belátja az egész világot, melyhez velünk ellentétben neki az eszközök is rendelkezésére állnak, például az „igazi” közvéleménykutatások. A politika azonban végső soron sokkal egyszerűbb ennél. Stratégiai döntéshozás. Ezt pedig, ha nyitott szemmel járunk, az élet megannyi más területén is könnyen észrevehetjük.

Mert minden ennek ellentétére utaló jel mellett is tény, hogy a politika célja nem a következő választás megnyerése. A hatalom maga optimális esetben eszköz, ami a világ megváltoztatásához vezet. Ehhez persze fontos, hogy gondoljunk valamit a világról. És előnyös, ha az elveink mélyebbek a pillanatnyi politikai érdeknél. Ehhez szeretnék most egy esetet bemutatni. Abszolút megtörtént események, azonban könnyen felfedezhető bennük korunk egyik fő politikai dilemmájának analógiája.

A legnézettebb sport a világon a labdarúgás. A labdarúgás legtöbb jó csapata Európában játszik. Európa legtöbb jó csapata Angilában játszik. Néhányan azonban nem, például a Real Madrid, Barcelona, Bayern München, Napoli, Inter, PSG csak hogy néhányat említsek a legismertebbek közül. A játokosok átigazolásai azonban egyértelmű tendenciákat rajzolnak ki. Az angol bajnokság 20 csapata 2025 nyarán 3,59 milliárd (billion) Eurót költött játékosokra, összességében pedig 1,51 milliárddal többért vásároltak, mint értékesítettek. Ennyit bukott tehát a liga húsz csapata összesen a transzferekből. A mögöttük álló pénzügyi monstrum erejét azonban jól példázza, hogy a második legnagyobb összesített vesztesége az olasz bajnokságnak volt az európai topligák között (a kettő között ott a szaúdi és a török liga, de nekik egész más a modelljük, ezért most irrelevánsak). Az olaszok összesen nagyjából 75,8 millió eurós mínuszban jöttek ki. Ez hozzávetőlegesen huszadrésze(!) az angol veszteségnek.

A pénzügyi különbséget két anekdotikus példával lehet még érzékletesebbé tenni. A tavaly angol bajnok Liverpool három olyan játékost is vásárolt, akiért többet fizetett, mint 75,8 millió euró. De különbség nem csak pénzben van, presztízsben is. A német bajnokságot 2024-ben veretlenül megnyerő Bayer Leverkusen egyik alapembere volt Granit Xhaka. Ő, a Leverkusen edzőjének egyértelmű marasztalása ellenére is, egy éppen feljutó angol csapatba igazolt. Ismétlem, egy olyan csapatból váltott, melynek továbbra is alapembere lehetett volna, s amelyik az elmúlt két évben a német bajnoki címért szállt versenybe, egyszer el is hódítva azt.

Ebben a helyzetben minden más európai liga csapatainak vezetői kénytelenek kényelmetlen kérdéseket tenni fel maguknak arról, hogy hogyan tudnak hosszú távon is versenyezni az angol csapatokkal. És ez nem csak a ligák egy vagy két Bajnokok Ligájára esélyes csapatánál kérdés, hiszen a két alacsonyabb szintű európai kupasorozatot a tavalyi évben például rendre angol csapatok nyerték.

A helyzetre több megoldási konstrukcióval is próbálkoztak már. Az alapvető probléma, hogy a folyamat öngerjesztő. Az angol csapatoknak azért van sokkal több pénze, mert a közvetítési vagy szponzorációs bevételeik kimagaslóak. Ezek pedig azért kimagaslóak, mert a legrosszabb csapatok is nagyon erősek és megszorongathatják a legjobbakat is a ligán belül. Ezt a helyzetet meg lehet próbálni megteremteni például a spanyol bajnokságban, azonban a két legnagyobb csapat ezt nem érzi érdekének, mert egyelőre ők fel tudják venni a versenyt az angol elitcsapatokkal azon az évi nagyjából 5-6 meccsen, amikor találkoznak.

A spanyol bajnokság azonban így is szeretne több bevételt termelni összesen, hiszen az átlagszínvonal végső soron mégis ebből emelhető. Erre pedig azt a megoldást találták, hogy megpróbálják az egyre növekvő amerikai piacot a saját ligájuk felé orientálni. A probléma az, hogy ez evidensen nem csak nekik jutott eszükbe. Mindenki hirdeti a bajnokságát és a csapatait, és akinek elve több a pénze, az ebben a marketing versenyben is jobb esélyekkel indul. A spanyolok ezért szintet léptek. Úgy döntöttek, ők meccseket is kivisznek Amerikába. Bizony, két spanyol csapat a bajnoki mérkőzését (ahol ugye valaki hivatalosan hazai pályán játszik) egy másik kontinensen bonyolítja le. Ráadásul, hogy az érdeklődés garantált legyen, ezért ezt két aránylag nagyobb csapattal kellene megejteni.

A szurkolók természetesen felháborodtak. Azonban a szurkolói igény kettős, és feloldhatatlan ellentmondásban áll önmagával. Azt szeretnék ugyanis, hogy a liga legyen világszínvonalú, de kevésbé kommersz, mint az angol bajnokság. Játszanak itt a legjobb játékosok, de ne álljanak a csapatok mögött arab olajállamok vagy amerikai nagybefektetők.

Ilyen helyzetben a klubok vezetése és a velük egyeztető liga vezetés előtt két út áll. Vagy szigorúan szabályokkal igyekeznek fenntartani mindazt, ami a focit közel tudja tartani az átlagemberhez, azonba ezzel egyre gyorsuló ütemben veszítik el a versenyképességüket, vagy pedig mindent annak megtartásnak rendelnek alá, kockáztatva identitásukat is a procedúra közben. Ráadásul, ha egy liga elkezdi külföldre vinni a meccset a többi is jó eséllyel kénytelen lesz követni a példát vagy elfogadni, hogy már hozzájuk képest is komoly gazdasági hátrányuk lesz.

Nem állítom, hogy tudom a helyzetre a jó megoldást. Azonban értékes analógiának gondolom, ami segíthet megérteni például az Európai Unió helyzetét a világban pillanatnyilag. Itt egy új technológia, az AI, ami felforgatja a világot. Az nyerhet vele nagyot, aki leghamarabb, és leggátlástalanabbul kezdi el fejleszteni. Ráadásul vannak eleve gazdagabb országok, akik többet tudnak ebbe befektetni. Velük szemben az EU a szigorúbb szabályozást választja a korlátozásmentes fejlesztés helyett. Ugyanakkor a választói akarat kettős, és önmagának ellentmondó, mert egyszerre félnek a mesterséges intelligenciától, de akarják, hogy az országok gazdasági erejének oszlopa lehessen.

Azonban nem szükséges külpolitikai példát vennünk, az értékek megőrzése vagy profit dilemma remekül vihető át belföldi kérdésekre is. Az akkumulátorgyárak telepítésének kérdése is végső soron erről szól. A választói akarat ismét kettős, és önmagának ellentmondó, mert egyszerre szeretnének gazdaságilag erős Magyarországot, de nem szeretnék ennek a környezeti hatásait a saját bőrükön elviselni.

Az analógiák nyilván nem tökéletesek, de azt hiszem abban a tekintetben érzékletesek, hogy azok a dilemmák, amik a politikát meghatározzák egyáltalán nem specifikusak a politikára nézve. Jellegében hasonló dolgokkal az ember akár egy hobbija során is találkozhat. Ennek a felismerése pedig elengedhetetlen a politika misztifikációjának megállításához. Bárki, aki elgondolkodik azon, hogy szeretné-e, ha a spanyol bajnokság rangadóit az Amerikai Egyesült Államokban játszanák, az politikai gondolkodást végez. Ezt pedig megteszi mindaz a rengeteg játékos, edző és főleg szurkoló, akik közösen álltak ki ez ellen. A labdarúgócsapatok ultráiról általában nem az a kép él az emberek fejében, hogy diplomaták, tanárok, tudósok, értelmiségiek. Azonban ez nem akadályozza őket abban, hogy politikai döntéseket képesek legyenek meghozni. Fel kell tehát ismerni, hogy ezeknek a kérdéseknek a megértése nem az elit kiváltsága, megválaszolása pedig nem az elit kizárólagos joga.

Ez egy szükséges első lépés lenne ahhoz, hogy az ellenkező véleményen lévőket ne butának vagy tájékozatlannak, csak máshogy gondolkodónak tartsuk.  Ha pedig mint társadalom végre realizáljuk azt, hogy a politikai dilemmák bármilyen átlagember számára is tudnak átélhetőek lenni, akkor talán végre nem fogjuk beérni irányított kérdéses konzultációkkal, „jókra” és „rosszakra” osztott leegyszerűsítő világmagyarázatokkal vagy füstös szobákban hozott döntésekkel. A cél a másokkal együtt gondolkodás, nem pedig a mások helyett gondolkodás kellene, hogy legyen.

A Lényeglátó Blog első cikksorozata nem kisebb feladatra vállalkozik, minthogy több részben tekintse át a Magyar Királyság 1944. október 15-16-i kiugrási kísérletét és annak előzményeit, nem csupán történelemkönyvek, szakkönyvek alapján, hanem – sokszor azoknak részlegesen alapjául szolgáló – szemtanúk, résztvevők visszaemlékezésein keresztül is.

A szerző történelemkedvelő, azonban nem történész, így a szövegben elképzelhetőek történelmi pontatlanságok. Ezért kérjük a T. Olvasót, hogy akinek ilyen hibák feltűnnek, legyenek szívesek azt a „lenyeglato@lenyeglato.com” e-mail-címre elküldeni, vagy kommentben jelezni! Köszönjük!

Bevezető

A II. jasi-kisinyovi offenzíva 1944. augusztus 20-i megindulása és ennek következtében a Román Királyság 3 nappal későbbi átállása felgyorsította azon kezdeményezéseket [1], melyek a Magyar Királyság hasonló tettét előkészíteni, majd végrehajtani voltak hivatottak. Jelen dolgozatban ezeket és magát az október 15-i kiugrási kísérlet történetét szeretném áttekinteni, nemcsak a puszta történelmi tények alapján, hanem az események szemtanúinak segítségével is.

Magyarország második világháborús szerepvállalásának közismert elemei: az I. királyi Gyorshadtest; a Magyar Királyi 2.honvéd Hadsereg Don-kanyarban való megsemmisülése; az I. honvéd Huszárhadosztály varsói felkelésben való részt nem vétele mind fontos eseményei – a magyar (had)történelemnek. Kevésbé ismert azonban hazánk szerepe a Német Birodalom életben tartásában, ami az 1944-es év közepére olyan (m)értékűvé vált, hogy azt a náci Németország veszni semmiképpen nem hagyhatta. Ennek a felismerésnek volt az egyik első eredménye a Magyar Királyság 1944. március 19-i megszállása és ezáltal az ország szuverenitásának részleges elvesztése, mely az ország kirablásának egy (még) magasabb fokát tette lehetővé. Az ország erőforrásainak teljeskörű és kíméletlen kiaknázása olyan fontos nyersanyagokhoz juttatta a német hadigépezetet, ami elsőszámú érdekeltséggé tette hazánkat, illetve annak megfelelő kezekben tartását a háború végéig. Az Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter (Rüstungsminister) által kidolgozott „Elégséges Gazdasági Térség” koncepció keretein belül többek között a Magyar Királyság akkori területéről tervezte bauxit-, olaj- és mangánérc-ellátásának egy jelentős részét behozni, amely nyersanyagok nélkül Németország ipara a működésképtelenség állapotába süllyedt volna [2]. Így Hitlernek létérdeke volt a Magyar Királyságot háborúban és maga mellett tartania.

A nyugati Szövetségeseknek – elsősorban Nagy-Britanniának – a Magyarországgal és a térséggel kapcsolatos érdekei, szándékai igencsak ködösek. 1944 augusztus-szeptember folyamán javában zajlik az Isztria felőli partraszállás, egy Bécs irányú brit támadás, és ezzel Közép-Európa birtokbavételének tervezése, ami azonban számos tényező (elsősorban az Olive hadművelet kudarca [3], és a jugoszlávok hintapolitkája) miatt meghiúsult, ennek ellenére a britek nem mondtak le az említett területek megszerzéséről. Emiatt október elején Winston Churchill brit miniszterelnök Moszkvába utazik, ahol a híres „szalvéta-egyezmény” keretein belül Churchill igyekszik felosztani Sztálinnal Kelet-Közép Európa országait, melyben Magyarország 50-50%-os, nyugati és szovjet befolyási övezet lenne[4], ennek valóságalapja azonban már nem volt. Fontos kiemelni, hogy az olaszországi front akkori hadműveleti állapota nem tette lehetővé semmilyen komolyabb balkáni partraszállás, vagy Ausztria, illetve Magyarország felé irányuló támadás lehetőségét, lévén a szükséges haderő nem állt rendelkezésre (többek között Normandiába lettek átvezényelve). Azt nem tudni, ezek a tervek mennyiben voltak csak egy nagyobb politikai blöff részei Churchill részéről, a széleskörű egyeztetés, a tervezés és tárgyalások széles köre azt mutatja, elképzelés szintjén volt határozott alternatíva 1944 közepéig – realitása azonban aligha[5]

Sztálin közép-európai elképzelései (=annak teljes és mihamarabbi birtokbavétele) a román átállással csak közelebb kerültek a valósághoz, s ezzel párhuzamosan igyekeztek Magyarországot is minden erejükkel (mind katonai, mind diplomáciai) úton semlegesíteni.

Hadászati Bevezető

Mindennek tükrében vizsgáljuk meg a hadi helyzetet 1944. harmadik negyedévében:

A már említett 2. jasi-kisinyovi offenzíva, és Románia átállása olyan mértékű helyzeti előnyhöz juttatta a szovjet 2. és 3. Ukrán frontot a keleti front déli részén, hogy arra azonnali válasz volt szükséges. A magyar vezetés a Kárpát-vonal (köznapi néven Árpád-vonal, a két fogalom a valóságban azonban nem ugyanaz) létesítésekor [6], nem számolt Románia átállásával, s a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak (Heeresgruppe Südukraine) a már említett jasi-kisinyovi hadműveletben való teljes szétverése nem sok, komolyabb harcértékkel rendelkező német alakulatot hagyott a magyarok segítségére. Ezt azonosítva, Horthy Miklós kormányzó – a ország védelmét megerősítendő – Edmund Veesenmayer teljhatalmú megbízottal való, 1944. augusztus 24-i tárgyalásán új német csapatokat kért [7]. A szovjetek ez idő alatt nem álltak meg, hadműveleti céljaikban szeptember 15-ére már nemcsak az 1920 előtti román területeket kellett biztosítaniuk, hanem elérni a Beszterce-Kolozsvár-Nagyenyed-Nagyszeben terepszakaszt, ezzel biztosítva a Keleti-Kárpátok hágóit, s az átkelést a magyar területekhez [8]. A hadműveleti helyzet megítéléséből, és a német frontszakasz ilyen gyors összeomlásából ítélve ez a feladat a szovjetek számára korántsem tűnt elérhetetlennek.

A magyar kormányzat számára ez az eseménysorozat, és a hadihelyzet kedvezőtlen alakulása semmiképpen nem volt megnyugtató, nem beszélve Románia szeptember 7-i hivatalos hadüzenetéről, ami végveszélybe sodorta az ország egy jelentős részét, így az újonnan megalakult kormány (Lakatos Géza vezetésével) 24 órás ultimátumot intézett a német kormányzat felé, melyben felszólította azt 5 páncéloshadosztály átdobására, különben fegyverszünetet kérnek az oroszoktól [9]. Ennek a németek részben eleget tettek, s eközben a magyar vezetés több szinten is tárgyalt [10], mellyel párhuzamosan – a katonai helyzetet javítandó – támadást indítottak Arad irányába, a nemrég felállított, nagyrészt pótalakulatokból álló csoportosítással, és kisebb német katonai támogatással. Ez a támadás találta szembe magát nem sokkal később a szovjetekkel, ami nemcsak súlyos veszteségeket jelentett, de szeptember közepétől Székelyföld és Dél-Erdély, majd a Magyar Királyság még belsőbb területein a harcok kezdetét. A szovjet előnyomulást csak nagy nehezen feltartóztatni tudó magyar-német erők október 14-re a Nagyvárad-Kisújszállás-Mezőtúr-Duna vonalán védekeztek [11].

A magyar politika állása

A magyar politika már korábbiakban említett lépéseihez – elsősorban a katonai ultimátum és a román átállás „kijózanító pofonja” – hozzátartozik az a tény is, amit a románok a szovjetekkel való megállapodásukban rögzítettek, ez pedig a II. Bécsi döntés figyelmen kívül hagyása, és – amennyiben a jövőbeni békeszerződés ettől el nem tér – Erdély elcsatolt részeinek Romániához való teljes vagy részleges visszacsatolása [12]. Ez a tény is ösztönözte a magyar politikai elitet a kiválás megkísérlésére, melynek első lépéseként a Kormányzó menesztette a kollaboráns Sztójay-kormányt, és helyére Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek, akinek elsődleges feladata az új kormány élén a zsidóság deportálásának leállítása, és főképp a kiválás megszervezése volt [13]. Augusztus 25-én, még a Sztójay-kormány ülésén az akkori külügyminiszter-helyettes, Jungerth-Arnóthy Mihály ismertette az aktuális, vélt nyugati álláspontot, amely szerint Magyarországnak a határain kívül kell tartania a szovjet csapatokat, hogy oda a nyugati Szövetségesek később bevonulhassanak [14]. Ezt a jelentést vette alapul kezdetben a Lakatos-kormány is, ami ennek mentén kezdte meg az újbóli kapcsolatfelvételt a Szövetségesekkel. Így fordulunk rá a kiugrás előkészítésének időszakára…

Folytatjuk…..

[1]JUHÁSZ Gyula: Magyarország Külpolitikája 1919-1945., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988., 412. oldal
[2] NEVENKIN, Kamen: Bécs még várhat – A Budapesti Hadművelet Bevezető Szakasza, Peko Kiadó, Budapest, 2014., 24-27. old.
[3] NEVENKIN, 2014., 33.
[4] CHURCHILL, Winston: A Második Világháború / 2, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989., 476. oldal
[5]Érdekes módon ezek a tárgyalások (pl. Churchill 1944.augusztus 12-13-i tárgyalása Titoval Olaszországban) a szovjet narratívában egyfajta magyarázatát kívánhatják adni annak a később elsietett hadművelet sorozatnak, amely során végül nem tudták bevenni a szovjet csapatok november 7-éig a magyar fővárost. Lásd: NEVENKIN, 2014., 29-33.
[6] SZÁMVÉBER Norbert: Katonai erőviszonyok változása a román kiugrástól a magyar kiugrási kísérletig – utolsó felhasználás: 2025.10.25.
[7] JUHÁSZ, 1988., 413. old.
[8] SZÁMVÉBER Norbert: Az Alföldi Páncéloscsata – Harcok a Tiszánntúlon, 1944. október, Peko kiadó, 2020., 15. old.
[9] SZÁMVÉBER, 2020., 18. old.
[10] 9-én Horthy Friessner vezérezredest (A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka) fogadta, aki másnap Hitlerhez repült, ahol 12-én este fogadták Vörös János vezérezredest, Honvéd vezérkarfőnököt, aki hasonlóan az ultimátumhoz, a németek katonai támogatását kérte. Lásd:  Számvéber, 2020., 18-19.
[11] Akte 295. Unterlagen der Ia-Abteilung der Heeresgruppe Süd: Karte zur Lage der Truppen der Heeresgruppe Süd sowie den Angriffsrichtungen der Roten Armee vom 14.10.1944 (Ausgabe Chef). – German Docs in Russia weboldal, utolsó felhasználás: 2025.10.25.
[12] JUHÁSZ, 1988. 413. old.
[13] uo.
[14] Holott ennek semmilyen valóságalapja nem volt. Lásd: JUHÁSZ, 1988., 415. old.

Vélemény – elemzés

1945. október 24. szerda. Hónapok tárgyalását és egyeztetését követően megszületik az Egyesült Nemzetek Szervezete, az ENSZ. Nagy terveknek és céloknak néz elébe: a Szervezet létrejöttének és fennállásának lényege a nemzetközi béke és biztonság fenntartása. Napjaink helyzetét tekintve azonban kételyek merülhetnek fel az ENSZ létjogosultságával kapcsolatban.

Oroszország és Ukrajna háborúban állnak, a Kongói Demokratikus Köztársaságban és Szudánban is a hatóságok és félkatonai szervezetek háborúznak egymással napjaink legdurvább humanitárius katasztrófáit produkálva, szintén polgárháború dúl Mianmarban és Jemenben is. Mindezt környezetvédelmi, vízellátási és kereskedelmi problémák tömkelege színesíti. Hol marad az ENSZ? Mégis milyen felmerülő konfliktust vagy problémát sikerült az utóbbi időben megoldania? Még az izraeli-palesztin konfliktus végére is az USA tette a pontot. Az az USA, amely pénzügyileg is közel teljesen kivonult az ENSZ-ből, ezzel alapjaiban megrengetve a teljes rendszert. A szervezet tehát nem csak, a világ lángjait, de saját égő házát is alig képes oltani. Pozíciók ezrei szűnnek meg, a liquidity crisis nem kímél se munkacsoportot, se különleges jelentéstevőt. A megmaradó pénzekből pedig a mindenféle ENSZ-hivatalnokok és önkéntesek ide-oda repkednek, valódi következményeket maguk után nem vonó jelentéseket készíteni. A Biztonsági Tanács önmagát blokkolja, hiszen a vétóval rendelkező öt állandó tag (köztük ugyebár Oroszországgal és Kínával például) önmaga ellen nem fog átengedni semminemű békefenntartói beavatkozást jóváhagyó határozatot. Mindezek ellenére azért hetente/havonta/évente – ENSZ-szerve és témája válogatja – rendületlenül megjelennek a mindenféle jelentések egészségügyi meg emberi jogi krízisekről, illetve ajánlások arról, hogyan kellene megmenteni a bolygónkat vagy talpon maradni az USA vámjai okozta új világkereskedelmi ingoványban. Ráadásul, hol marad a tisztelet és tolerancia akkor, mikor a Közgyűlésben Izrael miniszterelnöke szólal fel, erre reakcióképp pedig a jelenlévők nagyrésze tüntetésképp feláll és kivonul a teremből?

És mégis, van egy megmagyarázhatatlan varázsa az idén fennállásának 80. évfordulóját ünneplő szervezetnek. Ezt a varázst a párbeszéd, az együttműködés, a diplomácia táplálja. Az ENSZ pont ugyanannyira hosszútávú célitűzés, mint amennyire több évtizedes örökség. Hisz nincs még egy olyan globális fórum, ahol találkozhat Kelet és Nyugat, Észak és Dél a párbeszéd és legfőképp az egyenlőség jegyében. Működését, döntéshozatalát tekintve hatékony volna? Közel sem. Reformokra lenne szüksége? Kétség nem fér hozzá. Ugyanakkor, 3 fél között is nehéz lehet kompromisszumot találni, hát még 193 között. Ez azonban nem jelenti egyből azt, hogy ne kellene, vagy ne érné meg megpróbálni. Az ENSZ nem végrehajtó és nem szuverén. Az ENSZ nemzeteken, kormányokon átívelő és univerzális. Az ENSZ egy tér arra, hogy mindenki meghallgassa a másikat, hogy mindenki meghallgattasson, és közös megoldás szülessen.

 „Végső soron értékekről van szó […]. Azt szeretnénk, hogy gyermekeink örökölt világa az ENSZ Alapokmányába foglalt értékek – béke, igazságosság, tisztelet, emberi jogok, tolerancia és szolidaritás – alapján legyen meghatározva.” – António Guterres, ENSZ Főtitkár

Szabadságharcosok, pesszimisták, “marslakók” – “mi, magyarok”

“Mi, magyarok” nem koccintunk sörrel. “Mi, magyarok” sírva vigadunk. Lejárt volna – csak százötven év? Trianon is, csak ‘47-ben. “Balsors, akit régen tép…”, de “Az nem lehet, hogy annyi szív…”. Minden ‘48-ra jut egy ‘49 és minden október 23-ra egy november 4. “Mi magyarok” bevertük az “első szöget”, “mi magyarok” megkötöttük a “kádári alkut”.

Germán és szláv népek között, a nyugati kereszténység keleti, az egykori keleti blokk nyugati határán, él egy nép, aki “sem rokona, sem ismerőse” senkinek a környéken, (független) államisága mégis minden szomszédjánál régebbre nyúlik vissza. “Ütközőállam”, “kompország”, “utolsó bástya” – ahogy a “nagyok” nézték “kishazánkat”: ez pedig – lássuk be, – nem a biztos túlélés záloga.

Geopolitikai helyzetünk miatt önálló működésünk – hova tovább, olykor létezésünk – nem hogy evidencia nem volt, csodaszámba ment, ha épp megvalósult. Fennmaradásunk, mai életünk “Európa szívében” embermilliók életmunkájának, akaratának és áldozatvállalásának eredménye – amit az ember nem ad olyanért, ami nem a sajátja.

A magyar nép napjainkig tartó jelenléte tehát a legékesebb bizonyítéka, hogy a nemzet több, mint praktikus politikai közösség, mindannyiunkat leképez valahol és mi is mindannyian leképezzük egy kicsit.

És ha a nemzet mi vagyunk, a történelmünket pedig végigkíséri a lázadás toposza, mit árul el ez rólunk – a vérünkben volna, hogy felkeljünk az elnyomó hatalmakkal szemben?

A közös lelkünk?

Néplélekről, vagy népszellemről – sok máshoz hasonlóan – nem beszéltek a romantika filozófusai előtt, ami nem azt jelenti, hogy a 18. századig nem létezett, inkább, hogy akkoriban ismerték fel, nőtt meg a politikai jelentősége.

Johann Gottfried Herder – akinek egyébként innen is jelentjük, köszönjük, feleslegesen aggódott a “szlávok tengerében elmerülő magyarság”-ért – nevéhez vezethető vissza az elgondolás, mi szerint minden népnek az egyénekhez hasonlóan saját, egyedi “szelleme” van, amit az egyes népek kultúrája, világlátása, normarendszere közti különbség is mutat.

Érdekes kapcsolódó elmélet az elsősorban Montesquieuhöz köthető földrajzi determinizmus elmélete, miszerint a népek lakóhelyének földrajzi sajátosságai – az éghajlat, a domborzat, a folyó- és állóvizek – befolyásolják egy adott nép habitusát és államberendezkedését, tehát szintén hatással van a nép lelkére.

A 19. században Wilhelm Max Wundt pszichológus “néplélektan” címszó alatt további meglátásokkal egészítette ki a területet, melyek közül véleményem szerint legelemibb a nyelv és a gondolkodás kapcsolatát vizsgáló okfejtése: a nyelv Wundt szerint a valóság rendszerezésének eszköze, amiből következik, hogy az azonos nyelvet beszélők valóságérzékelése közelebb esik egymáshoz, mint az eltérő anyanyelvűeké. Ez azért is különösen érdekes, mert a népek önmaguknak alakították ki a nyelvüket, tehát – szemben például az időjárással – volt és van ráhatásuk ezen őket befolyásoló tényezőre, ebben pedig megjelenik a nép tudatos, vagy tudattalan, de saját döntésein alapuló folyamatos változása.

Most akkor milyen a magyar vér?

Mi tehát a néplélek? A néplélek a közös lüktetés, ami kifakasztja a tömegek hangját és megteremti a közösség csendjét. A néplélek a nemzet kollektív tudata: benne vannak a gyerekdalok, amiket az óvodában tanultunk, ahogy a nagymamák – mind kicsit máshogy – készítik a gulyáslevest, a Szomszédok c. sorozat főcímzenéje, József Attila szép és kevésbé szép versei, a MÁV csodái, az Alföld, a Badacsony és a Hargita tájai is, az “-ik”-es igék ragozása, a TV Maci, a rég- és közelmúltunk és a jelenünk is.

És természetesen benne van minden felkelés és szabadságharc, minden dicsőséges és szégyenteljes nap, minden nagy ember küzdelme és az összes áruló emberi kudarca, minden hanyatlás és újrakezdés, győzelem és szenvedés: Nándorfehérvár és Mohács, az MTA alapítása, az aradi vértanúk áldozata, a kiegyezés, a Székely Hadosztály, a dicstelen 133 nap, a Don-kanyar, a kékcédulás választás és bennünk van 1956 lyukas zászlaja és véráldozata is.

Hogy a magyar eredendően ilyen, vagy olyan? Eredendően talán semmilyen. Kóválygó emberek verődtek csoportba, míg törzsekké fejlődtek, hét törzs pedig népet alkotott. Azóta rakódik erre a népre minden egyes nap az együttélés összes szép és nehéz hozadéka, a közösen megélt hétköznapi és történelmi horderejű események. A néplélek tehát nem statikus és legalább annyira alakítják azt a nemzet ma élő tagjai, a mi döntéseink, mint amennyire a mi döntéseinket formálja a néplélek maga.

Nem tudom tehát, hogy a vérünkben van-e, hogy felkeljünk az elnyomók ellen, de azt igen, hogy azok vére bennünk van, akik ezt megtették.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot

Bár a Móricz (legyünk korrektek: a Móricz Zsigmondról, illetve vészterhesebb időkben vitéz nagybányai Horthy Miklósról nevezett körtér) hang- és impulzuskavalkádja gyárszirénák búgásától mentes, mélabús reggeli merengésemből csakugyan a kopott sínjén a térről kijajduló villamos ébresztett fel.

Nem egy lila dalra kelt nyakkendővel találtam hát szemben magam (bárhogy is igyekszem gimnazista korom óta levadászni egyet) csupán szegény villamos koma nyikorogta el nekem minden bánatát, ami vállát – kerekeit – nyomta aznap reggel. Ma viszont mintha valami más is szólt volna belőle.

Kapcsolatunk szerves része a pillanat, mikor reggelente kisírja magát nekem, így magam is meglepődve kaptam fel a fejem. Szomorkás szerenádjában egy általam ezeddig ismeretlen húrt is megpendített, ami a szokásos keserűségen túl szinte letargikus lamentációvá varázsolta az előadást. S annak ellenére, hogy általában szavak nélkül is tökéletesen értjük egymást, most arra tudtam csak gondolni, bár mesélni tudna!

Öreg barátom erre kissé értetlenül nézett rám, homlokának rozsdás ráncait közt a szokásos papírtábla valahogy mintha még mélyebben ült volna. Ennyi állt rajta: „56”

Lefagyva, földbe gyökerezett lábbal álltam meg vele szemközt. Hirtelen mintha kettesben maradtunk volna a téren: oda a zsivaj, a fejvesztett rohanás, a csörrenő biciklik. Megálljt parancsoltunk az időnek, ő és én. S ekkor az öreg végre mesélni kezdett, de oly hevesen, hogy azt hittem, mindjárt leugrik a sínről, ledobja magáról kerék-láncait és sétahajónak áll.

Meséje térkőből rakott barikádokról, zúgva-hörögve haladó tankokról, vérről, szenvedésről, óvatos örömről, majd mindent beborító félelemről szólt. Bár – tette hozzá nagy szerényen – ezt csak a még nála is idősebb édesapjától tudja, hisz ő még (ötéves) tervben sem volt, mikor mindez történt.

Ugyancsak kimelegedhetett a lelkes meséléstől, lévén a dermesztő reggeli pára akár egy könnycsepp csorgott le homlokának egyre opálosabbá váló üvegén.

A nosztalgikus öröm vagy a gyász könnyei lehetnek ezek? – gondoltam tűnődve, közben a forradalmi tűzben égő magyarok közé képzelve magam. Ott voltam a súlyos köveket rakásba hordó asszonyságok, a géppuskát sietve cipelő urak és az utcák térkövén az utolsó leheletükig kitartó srácok közt. Ha mindez ma ismét megtörténne, füzetet-aggodalmakat-karrierterveket félredobva rohannék magam is, hogy megvédhessem azt, amiért ők is harcoltak – gondoltam.

Képzeletemben mint Delacroix Szabadsága törtem diadalittasan a barikádok tetejére, kezemben magasztos eszményeim trikolórba öltözött manifesztumával. Azonban valami mintha hibádzott volna. Elmaradt a győzedelmes csatakiáltások sora, hallgatott a körtér, s benne az emberek. Szó sem volt már Times címlapról, harcos ifjúságról, önfeláldozásról. Fejhallgatókkal és kapucnikkal takart arcok fordítottak hátat és siettek tova, vadiúj Air Jordan-t és kiboruló Matcha Latte-t nem kímélve.

Áh, hiszen majd’ elfelejtettem, hát hogyan is lehetne idő s energia megvédeni a hazát éppen most, mikor nagy nehezen találtál szabad időpontot a körmöshöz, foglalt mozijegyed van és végre mehetnétek a haverokkal szórakozni? Ráadásul 23-án, ami szünnap, sőt, hosszú hétvége? Ezt te sem gondolhatod komolyan! Jaj, amúgy meg szabadságon vagyok, szóval írj hétfő reggel és majd összehozzuk valamikor!

Öreg barátom könnyei egyre csak potyogtak. Jómagam szótlanul álltam ott, régimódi értékeim omladozó barikádján, szemközt tankok helyett a döbbenetes felismeréssel, hogy mindez valósággá válhat egyszer.

Talán már azzá is vált? Nem tudom. Azt viszont igen, kik adták az életüket értünk, a hazánkért, a szabadságért. Ahogy azt is tudom, hogy ha kell, én ott leszek a barikádon.

Kép forrása: szoborlap.hu

Október 23-án lesz egy Békemenet. Ez igazán nem meglepő, közeledik a választás, a Fidesz kipróbált kampányeszközéről beszélünk, meg akarják mutatni a tábornak, hogy még mindig sokan vannak, satöbbi. A lényeg, hogy ez időszerű, és alapvetően nem meglepő politikai cselekvés.

Október 23-án lesz egy Nemzeti Menet. Ez igazán nem meglepő, Magyar Péter még a vele legellenségesebb kutatás szerint is látótávolságon belül van a Fideszhez képest, meg akarja mutatni a tábornak, hogy egyre csak többen vannak, bemegy a szimbolikus terekbe, satöbbi.

Ezt bárki meg tudja állapítani minimális politikai tájékozottsággal is. Azonban végezzünk most egy gondolatkísérletet és bújjunk olyan emberek bőrébe, akiknek elvileg a minimálisnál jóval nagyobb a politikai tájékozottsága. Kérdezzük meg magunktól, a politikai elemzőktől, hogy miért nem egy tömegtüntetést tart a Tisza párt, mint tette azt március 15-én vagy épp egy évvel korábban?

Nos, ha a kormány felé húzó politikai elemzők lennénk, azt mondanánk, hogy a tömegtüntetés itt már nem elég. Ha kontrasztot teremtünk a nyári Pride-dal vagy Budapesti Büszkeség Menetével, akkor Magyar számára borzasztóan romboló ereje lenne, ha kiderülne, hogy többen voltak a nyáron egy nélküle megvalósuló kormányellenes megmozduláson. Ezt könnyebb elfedni, ha mozgásban vannak, és ezzel el tudja kenni azt a számháborús vereséget is, ami elkerülhetetlenül közelít felé.

Magyar kétségbeesetten igyekszik úgy tenni, mint ha a Fidesszel azonos polcon lenne akár támogatottságban akár politikai komolyanvehetőségben. Ezért igyekszik minél inkább a Fidesz szimbólumrendszerét használni, mert ezekkel az emberek fejében még mindig a stabilitás, megbízhatóság és ehhez hasonló asszociációk jelennek meg.

A kegyes olvasó képzeljen még ide néhány mondatot a Fidesz pillanatnyi toposzairól, adóemelésről, Ukrajnáról, adatszivárgásról, azonban mindez irreleváns azzal kapcsolatban, amit állítani szeretnék. Ami viszont nem irreleváns, az a következő:

Ha azonban kormányellenes politikai elemzők lennénk, azt mondanánk, hogy Magyar konfrontációs „üzemmódban” van és ez jelenleg jól működik neki. Vezet a komolyan vehető közvéleménykutatásokban a Fidesszel szemben, minél több közvetlen összehasonlítási helyzetet kreál, annál jobban látszik, hogy ezekben a kérdésekben a Fidesz előtt jár. Ilyen volt Kötcse és ilyen lesz a „menetek versenye” is. Amikor majd természetesen sokkal többen lesznek kint Magyar menetén, az kiütéses győzelmet jelent majd, és a sokat emlegetett átbillenés igazi katalizátora lehet.

Ezen felül Magyar rá akar erősíteni arra, hogy ő Orbán Viktorral van egy polcon. Ráadásul miközben a független sajtó nem végzi elég jól a munkáját, mert sokkal többet írnak a Fideszről, ezzel több média figyelmet tud irányítani magára.

A kegyes olvasó képzeljen még ide néhány mondatot az ellenzék pillanatnyi toposzairól, kórházakról, tömegközlekedésről, titokzatos Zsolti bácsikról, azonban mindez irreleváns azzal kapcsolatban, amit állítani szeretnék.

Ugyanis az látszik, hogy ugyanazt az eseményt egészen ellentétes módon is lehet értelmezni, az egyetlen, ami kapaszkodót tud adni, az a saját véleményünk. Azt fogjuk hitelesebbnek találni, aki jobban tükrözi azt, amit hinni szeretnénk, amiről szeretnénk, hogy az igazság legyen. Ugyanez a gondolatkísérlet tetszés szerint lefolytatható azzal kapcsolatban is, hogy melyik közvéleménykutatások mondanak igazat és melyek hazudnak a politikai előnyök reményében.

Arra azonban remélem jól tud rámutatni ez az írás is, hogy nem AZ igazságot keressük általában, hanem a saját igazságunkat. A politikai elemzők pedig végképp. A közvéleménykutatásokkal ellentétben itt könnyen elképzelhető, hogy egyáltalán nem hazudnak, amiket ők alapigazságoknak vesznek, abból valóban ezek a magyarázatok következnek. Az alapigazságaik azonban őket is megváltoztathatatlanul meghatározzák.

Erre persze a tájékozott, gondolkodó ember mondhatja azt, hogy ő mind a két oldalt meghallgatja. Ez azonban soha nem fog a véleményének lényegi felülvizsgálatához vezetni, hiszen, ha minden megkérdőjelezhető, akkor nincs semmi, ami a véleményváltozást katalizálhatná.

Ebben az esetben persze még mindig maradhatnánk az okok helyett a következmények vizsgálatánál. Végezzük el azonban a fenti gondolatkísérletet, ahol nem az okokra, hanem a következményekre kérdezünk rá a két elképzelt politikai elemzőnktől. Sőt, még csak ezt sem kell megtennünk, csak gondoljuk végig az elmúlt hónapokat. Elemzők magyarázták már meg, hogy a Fidesz Tisza-adó kampánya valójában a Tiszának segít (mert így nagyobb figyelmet kap a valódi adóprogramjuk) vagy hogy a Zsolti-bácsi pusmogás valójában a Fidesz előnyére válik (eltereli a figyelmet a valódi ügyről és ha majd kiderül, hogy egy hoax volt végérvényesen megrendül az ellenzéki hitelesség).

Mit jelent ez? Megérkeztünk a post-truth világba? Nem, az igazság nagyon is létezik, a politikai cselekvéseknek van hatása. Azonban az információs társadalom legfőbb paradoxona, hogy miközben minden információ megtalálható egy karnyújtásnyira, soha ilyen nehéz nem volt megtalálni a valódi igazságot. Ezt a hatalmas zajt és bizonytalanságot pedig kell valaki, hogy segítsen, hogy mi magunk navigálni tudjuk. Például egy politikai elemző.

Blog van, mert blog lehet, mi pedig gondoltunk egyet néhány jóbarátommal, és megcsináltuk. Reméljük azért nem olyan lesz, mint a holland cserekapus, a Van de Minek.

Ha már lehet blog, akkor ugye legyen tartalma is. Jó, de MI lesz a blogon? Minden, amiről egy ember ír, írni akarna. És KI lesz a blogon? Hogy a klasszikust idézzem: „a liberálisokat, a kommunistákat, a konzervatívokat és a fasisztákat, ezt mi a szövetségben külön-külön képviseljük”.  Jó, ennyire minden azért nem lesz, de aki képes emberi keretek között megfogalmazni a véleményét, az nálunk megjelenhet*. És ez jól van így, jól is kell neki, lenni.

Amikor azon gondolkodtunk [a blog szerkesztősége], hogy a gondolati többletünket, amire egyébként nem sokan vagyunk kíváncsiak, hol lehetne skrupulus nélkül kiönteni, előszőr egy podcast-re gondoltunk. Lehet, hogy lesz majd ilyen is, de egyelőre még  (most csak a saját nevemben beszélek) nem rendelkezünk?/rendelkezem olyan képességekkel, hogy ne tiltana le minket bármelyik hang- vagy videómegosztó oldal másodperceken belül. Így maradt az írás. Nyilván ez nem a hőn áhított skrupulus-mentesség csúcsa, viszont arra nagyszerű, hogy eregessünk egy kis társadalmi feszültséget (megfelelő téma esetén generáljunk is).

Szóval írunk.
Vannak itt olyanok, akik ezt egészen kiválóan teszik, vannak olyanok (például jómagam), akik próbálkoznak – ideológiai képzettségem úgysincs megfelelő -, így összességében egy olyan felületet szeretnénk létrehozni, ahol a T. Olvasó kénye-kedvére válogathat témák, írók/írások széles tárházában.

Fontos, és említésre méltó kérdés, [az újságíró kérdezi], hogy honnan a név. Apró technikai információ, hogy ez volt a legnehezebb lépés. Találni egy jó nevet. Egy megfelelő éjszaka azonban megszületett a pilot név: „lényeglátó realista”. Ezt a szófordulatot Bibónak köszönhetjük, akinek a szellemiségét a blog teljes mértékben felvállalja és képviseli. Szóval ebből lettünk lényeglátóak. Ki-ki a hitének megfelelő bármivel (vagy a semmivel) majd elszámol élete végén, hogy vajon a lényeget látta-e, vagy látott-e bármit is, a lényeg azonban az, hogy a T. olvasó megjegyzéseit megteheti ennek kapcsán – kommenteléssel -, amire mi buzdítunk is mindenkit, éljen véleménye szabad nyilvánításával.

A blog ezzel a bejegyzéssel el is indul. Köszöntjük minden kedves Olvasónkat!

*: ennek korlátaival a tisztelt írását beküldő illető a megfelelő esetben szembesülhet, ennek jogát fenntartjuk.

Lényeglátó Blog – lenyeglato@lenyeglato.com

Alapítók: Németh-Papp Áron, Szentirmay Márton

Szerkesztők: Németh-Papp Áron, Szentirmay Márton

Állandó szerzők: Kovács Domonkos, Morvai Levente Mátyás, Németh-Papp Áron, Szentirmay Márton

adatkezelési tájékoztató: https://lenyeglato.com/adatkezelesi-tajekoztato/