Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot
Bár a Móricz (legyünk korrektek: a Móricz Zsigmondról, illetve vészterhesebb időkben vitéz nagybányai Horthy Miklósról nevezett körtér) hang- és impulzuskavalkádja gyárszirénák búgásától mentes, mélabús reggeli merengésemből csakugyan a kopott sínjén a térről kijajduló villamos ébresztett fel.
Nem egy lila dalra kelt nyakkendővel találtam hát szemben magam (bárhogy is igyekszem gimnazista korom óta levadászni egyet) csupán szegény villamos koma nyikorogta el nekem minden bánatát, ami vállát – kerekeit – nyomta aznap reggel. Ma viszont mintha valami más is szólt volna belőle.
Kapcsolatunk szerves része a pillanat, mikor reggelente kisírja magát nekem, így magam is meglepődve kaptam fel a fejem. Szomorkás szerenádjában egy általam ezeddig ismeretlen húrt is megpendített, ami a szokásos keserűségen túl szinte letargikus lamentációvá varázsolta az előadást. S annak ellenére, hogy általában szavak nélkül is tökéletesen értjük egymást, most arra tudtam csak gondolni, bár mesélni tudna!
Öreg barátom erre kissé értetlenül nézett rám, homlokának rozsdás ráncait közt a szokásos papírtábla valahogy mintha még mélyebben ült volna. Ennyi állt rajta: „56”
Lefagyva, földbe gyökerezett lábbal álltam meg vele szemközt. Hirtelen mintha kettesben maradtunk volna a téren: oda a zsivaj, a fejvesztett rohanás, a csörrenő biciklik. Megálljt parancsoltunk az időnek, ő és én. S ekkor az öreg végre mesélni kezdett, de oly hevesen, hogy azt hittem, mindjárt leugrik a sínről, ledobja magáról kerék-láncait és sétahajónak áll.
Meséje térkőből rakott barikádokról, zúgva-hörögve haladó tankokról, vérről, szenvedésről, óvatos örömről, majd mindent beborító félelemről szólt. Bár – tette hozzá nagy szerényen – ezt csak a még nála is idősebb édesapjától tudja, hisz ő még (ötéves) tervben sem volt, mikor mindez történt.
Ugyancsak kimelegedhetett a lelkes meséléstől, lévén a dermesztő reggeli pára akár egy könnycsepp csorgott le homlokának egyre opálosabbá váló üvegén.
A nosztalgikus öröm vagy a gyász könnyei lehetnek ezek? – gondoltam tűnődve, közben a forradalmi tűzben égő magyarok közé képzelve magam. Ott voltam a súlyos köveket rakásba hordó asszonyságok, a géppuskát sietve cipelő urak és az utcák térkövén az utolsó leheletükig kitartó srácok közt. Ha mindez ma ismét megtörténne, füzetet-aggodalmakat-karrierterveket félredobva rohannék magam is, hogy megvédhessem azt, amiért ők is harcoltak – gondoltam.
Képzeletemben mint Delacroix Szabadsága törtem diadalittasan a barikádok tetejére, kezemben magasztos eszményeim trikolórba öltözött manifesztumával. Azonban valami mintha hibádzott volna. Elmaradt a győzedelmes csatakiáltások sora, hallgatott a körtér, s benne az emberek. Szó sem volt már Times címlapról, harcos ifjúságról, önfeláldozásról. Fejhallgatókkal és kapucnikkal takart arcok fordítottak hátat és siettek tova, vadiúj Air Jordan-t és kiboruló Matcha Latte-t nem kímélve.
Áh, hiszen majd’ elfelejtettem, hát hogyan is lehetne idő s energia megvédeni a hazát éppen most, mikor nagy nehezen találtál szabad időpontot a körmöshöz, foglalt mozijegyed van és végre mehetnétek a haverokkal szórakozni? Ráadásul 23-án, ami szünnap, sőt, hosszú hétvége? Ezt te sem gondolhatod komolyan! Jaj, amúgy meg szabadságon vagyok, szóval írj hétfő reggel és majd összehozzuk valamikor!
Öreg barátom könnyei egyre csak potyogtak. Jómagam szótlanul álltam ott, régimódi értékeim omladozó barikádján, szemközt tankok helyett a döbbenetes felismeréssel, hogy mindez valósággá válhat egyszer.
Talán már azzá is vált? Nem tudom. Azt viszont igen, kik adták az életüket értünk, a hazánkért, a szabadságért. Ahogy azt is tudom, hogy ha kell, én ott leszek a barikádon.
Kép forrása: szoborlap.hu
Nagyon szép novella, ezzel irodalmi díjra is lehet pályázni. Nekem viszont egészen sajátos véleményem van 1956-ról és az akkori eseményekről, két személyes élményem és történelmi tanulmányaim alapján. Pedig akkor még meg sem születtem. 🙂
Az első a középiskolás éveimhez kötődik. 1995-től 1999-ig jártam matematika tagozatra a veszprémi Lovassy László Gimnáziumba (ami már akkor is a legjobb vidéki középiskola volt, és azóta is az, idén 5 helyet javított a rangsorban: 10. helyről 5. helyre jött fel), és abban a gimnáziumban tanított dr. Brusznyai Árpád, a Veszprém Megyei Forradalmi Bizottság elnöke, akit 1956-os tevékenysége miatt 1958-ban kivégeztek. Azóta már utcát is elneveztek róla Veszprémben, a belváros egyik legmeredekebb utcáját. A Lovassyban töltött 4 évemben minden október 23-án elhangzott, hogy iskolánk tanára is tevékenyen részt vett a forradalomban…
A második a nagyszüleim élménye. Anyai nagyszüleim 1956 augusztusában házasodtak, mindketten 19 évesek voltak. (Egyetlen gyermekük, édesanyám 1960-ban született.) Akkor Csillaghegyen laktak, ami már akkor is Budapest 3. kerületéhez tartozott. (Onnan költöztek 1965 körül Szentendrére.) Ők ott Budapesten (Csillaghegyen) is alig érzékeltek valamit a forradalomból. 1956. október 23-án reggel a nagypapa elindult dolgozni, út közben mondták neki, hogy forradalom van, senki sem dolgozik, ezért hazament. Aztán csak annyit vettek észre, hogy pár napig nem voltak nyitva a boltok. Ennyit érzékelt az átlagember a történelemből.
Személyes véleményem pedig 1956-ról az, hogy nem a forradalom volt a legjobb megoldás. Röviden összefoglalva: Rákosi Mátyás rendszere nem tetszett a népnek, ezért fellázadtak ellene utódja, Nagy Imre vezetésével, vagy legalábbis helyeslésével. Aztán jött Kádár János, aki ugyan kénytelen volt leverni a forradalmat, mert csak így kerülhetett az ország élére, majd megfontoltan, kis lépésekben megvalósította azt, amit a forradalmárok hirtelen, gyorsan akartak. Lehet, hogy eleve, forradalom nélkül vele kellett volna kezdeni…