Kommunista kiénekelvény – Csaknekedkislány: Most

A napokban jelent meg a Csaknekedkislány negyedik albuma, a Na ná ba bám, a Kobraszív és a CSNK után Most névre keresztelve. Ez nem egy albumkritika, inkább egy elemzése azoknak a témaválasztási és szövegírási tendenciáknak, amik fellelhetőek a zenekar munkásságában. Ehhez most szeretnék eltekinteni minden ezen túli kontextustól, részben mert lehetetlen lenne végighallgatni minden interjút, amit a tagok valaha adtak, részben pedig mert ezzel a hallgatóik nagy része sem próbálkozik. Ami pedig engem érdekel, az az, hogy egy átlagos hallgató milyen tanulságokat, konklúziókat vonhat le a számokat hallgatva. 

Az első két Csaknekedkislány album alapvetően szerelmes számokból állt, az őszintén és nagyon mélyen megélt, de gyakran nagyon rosszul sikerülő romantikus történeteit mesélte a lírai én. A CSNK album hirtelen egészen más irányt hozott, rengeteg politikai szöveggel. Az, hogy egy irányváltásnak történnie kellett, az evidens volt, mert senkinek nincs végtelen sok rosszul sikerült kapcsolata, ráadásul a zenekar frontembere is megházasodott közben. Annak, hogy politikai szerepvállalás irányába fordult a zenekar, egyébként nem sok előjele volt az első két albumon. A negyedik lemez aztán a korábbi két irányvonal ötvözésének is tekinthető.

Így az album egyik legfontosabb feladata az volt, hogy ezeket össze tudja fésülni valahogy úgy, hogy koherens egészet tudjon alkotni. Erre pedig kétszer is elég egyértelmű kísérletet tesz a zenekar. Először a Rómeó mindig meghal című dalban, ahol a hősszerelmes halálát a nyomornegyedi létből és kilátástalanságból vezeti le. „Sose szűnik meg az éhség/Lassú méreg a szegénység/Rómeó mindig meghal/Míg odakint szerelem van/És embert öl a nyomor”. Ennek van egy másik előképe is a lemezen, ahol a zenekar az önpusztítással szemben foglal állást, legyen az drog vagy akár alkohol. 

A második ötvözése a szerelemnek és a mozgalmiságnak a Munka című dalban van. Ez alapvetően egy felhívás a moralizáló értelmiségnek (heló), hogy szavak helyett időnként tettekben is tehetnének a változásért. A dalnak sok erős állítása van, és nincs kétségem afelől, hogy ha komolyabb utóélete lesz véletlenül a magyar közéletben, az a „Fasisztákkal nem találkozunk középen” vagy a „Bilincset a kezére a cinikus geciknek” sorok miatt lesz. Azonban az album általános témái szempontjából nem ezek a leglényegesebb mondások. „Csináljunk világot, az munka látod/Szerelemmel béleld ki a kabátod”, illetve „Győzni kell, hogy átmentsük a szerelmünket” Ezek első ránézésre simán a Make love not war szlogen modern átfogalmazásai, Make love, and only go to war with fasicts-re vagy valami hasonlóra. 

Azonban ez egy komoly dilemmát helyez elénk. Ugyanis létezik az a narratíva, hogy azért kell a fasisztákkal szembeszállni, hogy szabadon szerethessen az ember. Azonban a Csaknekedkislány dalokban következetesen nem ez jelenik meg. Nagyon konzisztensen a kizsákmányolás, egyenlőtlenségek, szegénység van megjelölve alapvető problémaként. A baloldaliságnak inkább a munkás jegyei vannak kidomborítva, nem az identitáspolitikaiak. Ekkor viszont mégis disszonáns, hogy a legaktívabban cselekvésre hívó szám eszköznek és célnak is identitáspolitikát jelöl meg. 

Hacsak nem gondoljuk újra az identitáspolitika definícióját. Manapság ez leginkább arra redukálódott, hogy hány színesbőrű színész játszik egy filmben vagy indulhatnak-e transzneműek az olimpián. És félreértés ne essék, adott közösségek számára ezek bizonyára nagyon fontos kérdések, de van az identitáspolitikának egy tágabb halmaza, ami szinte az egész társadalmat érinti. Ez a férfi-női viszony, aminek a küzdelmeit márpedig nem haladtuk meg társadalmilag. Lehet, hogy már jogi egyenlőség van a két nem között, de ettől még a nők sokkal több láthatatlan munkát végeznek például, amit mindenki természetesnek vesz tőlük. 

De amiről beszélek, az nem feminizmus a szó köznyelvi értelmében, mert ezek a problémák a férfiakat ugyanúgy érintik. Az úgynevezett male loneliness epidemic azaz férfi elmagányosodás magasabb szinteken jár, mint valaha. Egy férfivel szemben is társadalmi elvárások tömege van és nem lesz rájuk nézve kevésbé káros attól, hogy a normákat magukat is férfiak alkották. Általános jelenség, hogy a férfiak nincsenek jó kapcsolatban a saját érzelmi világukkal, nem tudnak az érzéseikről beszélni. 

Ehhez képest a Csaknekedkislány első két albumán, mint fentebb is írtam érzelmeiket nagyon mélyen és őszintén megélő férfiakat látunk. Akik nem félnek ezt kitárni a világ elé sem. Ne legyenek kétségeink, nem véletlen, hogy a zenekar közönsége milyen nagy százalékban áll lányokból, nőkből, akik lelkesen üvöltik az olyan sorokat is, hogy „Beheged minden és egy idő múlva/Nem haragszom már rád, te kurva”. 

Tehát valójában a Csaknekedkislány mindig is identitáspolitizált. Mindig is egyértelműen kiálltak egy olyan férfikép mellett, aki őszinte, aki szerelmes, aki újra és újra elbukik, aki mérges a nőkre, akik nincsenek vele, akinek adogatják egymásnak a szívét a lányok és aki nem tudja, hogy ezzel mit csináljon. És attól, hogy a zenekar frontembere soha nem állt ki a színpadra és mondta bele a mikrofonban érthetően és didaktikusan, hogy a férfi bezárkózás nem jó dolog, fontos, hogy őszinték legyünk magunkkal és a negatív érzelmeink nem a gyengeség jelei, attól még ez a zene közvetített üzenete volt egészen a kezdetektől. 

Ebben az értelemben nem is számít, hogy amikor csinálták tudatos volt-e vagy ösztönös. A harmadik album óta a prominens mozgalmi témák fényében egyre tudatosabbnak tűnnek a szerelmi témaválasztások is. A negyedik albumon pedig egyértelmű összefonódás és ezáltal állásfoglalás is van a zenekar tagjai által elképzelt helyes világról, aminek része, hogy megszűnik a kizsákmányolás, de része az is, hogy a férfiaknak szabad dolgokat éreznie.