Kategória: 2025

Szerkesztőnk véleménycikke.

Avagy nemzeti egység szlovák módra.

A napokban jelent meg a felvidéki sajtóban, és így a hazai médiában is egy olyan szlovák törvénytervezet, amely a Benes-dekrétumok megkérdőjelezéséért fél évig terjedő börtönbüntetést adna.

Igen, jól olvasta a T. Olvasó, börtönbüntetést 2025 Európájában egy olyan törvény megkérdőjelezéséért, ami a kollektív bűnösség elvén alapulva többszázezer magyar és német állampolgáron követett el jogfosztást, kobozta el vagyonát, lakoltatta ki.

Azt gondolná az ember, hogy ez képtelenség, de akkor még nem is olvasta azt, mi ennek az apropója. Történt ugyanis, hogy a szlovák állam autópályát akart építeni, s ehhez a földek kisajátítását választották első lépésként. Igen ám, de ez nem feltétlenül jogszerű. Vagyis Szlovákiában de, mivel a Benes-dekrétumok ezt jogszabályba foglalták, így a kisajátítás Szlovákia jogrendszerének szerves részét képezi.

Ezt kérdőjelezte meg a Progresszív Szlovákia nevű ellenzéki párt, amire válaszul a kormánykoalíció kitalálta, hogy a dekrétumok megkérdőjelezését büntetni kellene a szlovák jognak. Meg is született az eredmény: akár fél év börtönt is kaphat az, aki megkérdőjelezi ezeket a törvényeket Szlovákiában.

Csakhogy tisztázzuk, nem a szlovák alkotmányos rendet szeretném felborítani, de azt azért mindenképpen el akarom mondani, hogy amit drága szomszédunk művel a kisebbségeivel, politikai barátság ide vagy oda, minimum megütközést kellene kiváltson mindenkiből. Azért mondom ezt, mert van egy olyan gyanúm, hogy ez ismét a lehető legtökéletesebb magyarkártya kijátszás Szlovákiában. Jön A szereplő, bemondja, hogy „eddig és ne tovább, ez nincs rendben, magyarok, mi megvédünk titeket”, ezuátn színpadra fárad B is, aki pedig kellő tapintattal a következőket mondja: „akkor ezért adjunk mostantól börtönt, ha te ezen felháborodsz”. Brilliáns, az egyik szerzett egy adag radikális nacionalista szavazót, a magyarokat pedig besöpri a Progresszív Szlovákia alá, szépen kitakarítva az újonnan pislákoló szlovákiai magyar parlamenti jelenlét jelentő formáció szavazótáborát, hogy amikor oda kerül a sor, a Progresszív Szlovákia is azt mondhassa „ja bocsi, ezt hagyjuk most, ennél van fontosabb dolog is”

Ahhoz pedig már kommentárt se szeretnék fűzni, hogy egy autópálya építési jogvitából jutott el oda a szlovák törvényhozás, hogy akkor börtönt adnának a Benes-dekrétumot kritizálóknak. Érdekes logika.

Ilyen ez. Szlovák nemzeti egység a javából. Kár, hogy ennek az őslakosok isszák meg a levét.

Az utóbbi hetekben komoly licitálási verseny alakult ki a Warner Bros Discovery megszerzéséért. A verseny befutója végül a Netflix lett, legyőzve a Paramountot, illetve a Comcastet. A monopolisztikus tendenciák felett érzett fenntartásaimat félretéve is azt gondolom, hogy ez egy újabb lépés a filmipar halála felé. Igen, filmipar, és nem csupán a mozik, a kettő ugyanis – állítom -, hogy összefügg.

A streaming felemelkedése hosszú idő óta mutat aggasztó jeleket. Természeténél fogva törekszik a modell a monopólium megszerzése felé. Első életciklusukban ugyanis ezek egyáltalán nem képesek profitot termelni. Így a piac hosszútávú perspektívái között az egyik legreálisabb az, hogy a cégek milliárdokat lapátolnak a streaming szolgáltatásaikba, reménykedve abban, hogy kihal körülöttük az ellenállás. Azonban nem is ez a valódi probléma, hanem az, hogy például a Netflix nem a mozikat, hanem a TikTokot nevezi meg legfőbb riválisaként.

Ez elsőre egy pozitív dolognak is tűnhet. Akkor mégsem céljuk a mozik megölése – gondolhatnánk. Ezzel azonban két fontos probléma van. Az egyik, hogy ha így lenne sem mondanák ki a fogyasztói ellenszenvtől tartva, a másik, hogy a mozik megölése nem olyan közvetlen folyamat, mint azt hinnénk. A filmhez, mint médiumhoz hosszú ideig tartozott egy ethosz.

Moziba menni esemény, otthon bekapcsolni egy filmet a családi együttlét és közösség eszköze.

Lényegében, ha az ember filmet néz, arra figyel. Élesen elkülönült ettől a tévéfilm vagy a folytatásos sorozat műfaja. Ezeket be lehet kapcsolni sütés, takarítás, vasalás mellé. Az „igazi” film azonban esemény volt. Már csak azért is, mert az ember külön fizetett érte mozijegy vagy kölcsönzés formájában.

Ezt az ethoszt töri, törte meg a streaming. A Netflix modelljének kifejezett célja, hogy minél több másodképernyős, úgynevezett „second screen” tartalmat gyártsanak. Tartalmat, nem művészetet. Profin körülhatárolt paraméterekkel rendelkező termékeket, amiknek az egyetlen célja az, hogy az előfizetői számot maximalizálja. Ehhez segít, ha van időnként egy Squid Game vagy Stranger Things vagy Tőrbe ejtve folytatás is. Olyan sorozatok, amik betörnek a közbeszédbe. Fontos ugyanakkor látni, hogy a kapitalista logika mentén ez a vállalati életciklus korai szakaszában mérvadóbb.

A streaming piaca egyértelműen túl van töltve jelenleg. Különösen igaz ez Amerikában. Olyan nagy nevek mellett, mint a Netflix, HBO Max, Disney+, Amazon Prime, Apple TV, Peacock vagy Hulu rengeteg kisebb szolgáltatás is van, amik valamilyen módon specializálódtak, például CrunchyRoll, Mubi, Tubi stb. Egy ilyen piacon tehát egy új szolgáltatónak először is fel kell hívnia magára a figyelmet. Ezt úgy tudja megtenni, ha készít valami nagy hírértékűt. Ezért készült az Amazon nagy port kavaró Gyűrűk ura előzménysorozata is például, az HBO esetén a Trónok harca, vagy ezért mozgatott meg az Apple minden követ, hogy Oscar díjas legyen a Coda (még akkor is, ha náluk ezt a státuszt végül inkább a Severance érte el). A Netflix esetében ez a Stranger Things volt, ami megteremtette azt az érzést, hogy most mindenki erről beszél és elő kell fizetni, hogy ne maradj ki.

Azonban a sorozatoknak általában előbb-utóbb vége és innentől az előfizetők megtartása az elsődleges cél. Ehhez pedig sokkal megbízhatóbb modell alacsony figyelmet igénylő angolul „slop content”-nek becézett, első sorban az agy kikapcsolására szolgáló dolgokat legyártani.

Mindez persze nem jelenti kategorikusan a film, mint művészeti forma halálát. Legalábbis önmagában biztosan nem. Az már csak statisztikailag is lehetetlen, hogy egy stúdió, ami évente több száz filmet vagy sorozatot készít, ne csináljon akár csak véletlenül egy-két kiemelkedőt is. Azonban nehéz eltekinteni a kérdéstől, hogy mit preferálnánk, ha a nagyköltségvetésű filmek olyanok lennének, mint a Barbie és az Oppenheimer (melyekre sok rosszat lehet mondani, de érezhető művészi törődéssel készültek) vagy mint a Gray Man és az Electric State (a Netflix két valaha készült legnagyobb költségvetésű filmje)?

Ugyanis ennek a cikknek az egész ötlete azért vetődött fel bennem, mert újra előkerült a Netflix egyik CEO-jának mondata, aki szerint a Barbie és az Oppenheimer ugyanilyen jól működött volna streamingen is, illetve egyáltalán nem más telefonon nézni a filmeket.

A Netflix azt állítja, hogy azokat a Warner filmeket, amiket az eddigi megállapodások alapján moziba is terveztek küldeni, fognak is menni moziban, csak rövidebb ideig, hogy minél előbb streamingre lehessen tenni őket. Sajnos, ennek az üzenetnek az a lényege, hogy ez a maximum, amit várhatunk tőlük.

Mi lesz mindennek a tényleges, érzékelhető negatív következménye? Egyrészt a moziba járási szándék további csökkenése. Teljesen logikus, hogy az emberek kevésbé akarnak elmenni egy filmre, ha pár napon belül megnézhetik otthon, anélkül, hogy külön fizetniük kellene. Másrészt, a pusztán profitra alapuló logika mentén egyre kevésbé a művészeti értéke fog számítani egy-egy alkotásnak.

Természetesen a tőke logikája működött eddig is, ez az egész stúdió és produceri rendszer lényege, de egy moziba küldött film nem tudta a hosszú távon a művészetnek legkárosabb tendenciákat olyan módon és mértékben erősíteni, mint a streaming teszi ezt most.

Fenntartom, nem csak másodképernyőre készített tartalmak lesznek, nem szűnnek meg a művészeti alkotások, amíg nem szűnnek meg azok az emberek, akikben belső igény van ilyet létrehozni és az azok az emberek sem, akik ezt fogyasztani akarják. De veszélyes ignorancia nem rámutatni, amikor a nagy cégek mindent megtesznek azért, hogy csökkenjen a művészeti értéket elváró filmnézők száma. Mert művészetet létrehozni mindig sokkal kockázatosabb lesz. Inkább hoznának egy megbízható közepes szintet, mint kísérleteznének, megkockáztatva, hogy a közönség nem fog rezonálni egy-egy alkotásra.

Ezzel a gondolkodással viszont nem lehet megmondani hány mesterműtől fosztották meg a világot.

Írnivalóm, úgy hiszem, lesz elég, mert utazni fogok; érdekesen írom-e le majd utamat vagy nem, ez más kérdés, vagyis ez a kérdés. Iparkodni fogok legalább, hogy anélkül is unalmas falusi magányodat leveleimmel még unalmasabbá ne tegyem. Nagyon jól tudom én azt, oh barátom, hogy a világon minden unalmas dolog unalmas, de a legunalmasabb az unalmas levél.

Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez. I.

„Az EU-ba? Ugyan már, ki akar itt csatlakozni az EU-ba?” – Túravezetőnk napszítta, barna bőre felhevül, ahogyan belelovallja magát a mondandójába. „Uram, én a háborúban egy szál karabéllyal a kezemben ültem az erdőben, várva, hogy jöjjenek az oroszok. Hol volt akkor a nyugat, hol volt Európa?”

Mindössze harmincadik percemet töltöm ebben az országban, de máris otthonosan érzem magam. A Mercedes kisbusz hátsó ülésén zötykölődve arcom az ablaküvegre tapad, ahogyan Kutaiszi repterét elhagyva a horizonton előbukkannak a Kaukázus hótakaróba burkolózó csúcsai. Ugyanakkor a távolba révedve se marad rejtve az utazó előtt a kettősség, mely az egész országra jellemző. Kigurulva a csili-vili modern reptérről beköszönt a grúz vidék valósága: az úton kóborló tehenek, a száguldó – autónak nevezett – roncshalmazok, a falvak nyomora.

Kedélyes idegenvezetőnk hangja ránt vissza az egyik grúz valóságból a másikba. „Azok ott a városban…. Szaakasvili hazaáruló bandája mind”. Bár ekkor még a grúz politikai élet nagy kérdéseiben való jártasságom leginkább a felületes szóval volt jellemezhető, mégis felfedezni véltem valami ismerőset ebben a harcos grúz hazafiban. Valamit, amivel mintha már találkoztam volna….

Kutaiszi az ország történelmi fővárosa, de a mítoszok világában jártas olvasók bizonyára tudják, hogy egykor Kolkhisz, az aranygyapjú hazájának központja volt. Sokezer éves történelmének lenyomatait szerencsénkre megőrizte: kolostorok, erődök és templomok vártak minket, 21. századi magyar Argonautákat, hogy ha aranygyapjúval nem is, de számtalan élménnyel a fedélzeten távozzunk.

Amiből ezt követően is akadt bőven, hiszen a mai főváros, Tbiliszi megközelítése önmagában is eposzi jelzőkért kiált. Bárhonnan is jöjjön az ember, a fővárost Észak-Dél irányban átszelő autópálya megkerülhetetlen csomópont. Ám Grúzia szívének egyetlen ütőere bizony néha igencsak ráérősen lüktet: csúcsidőben órák hosszat lehet merengve bámulni a tájat, mely a festői természetből gyorsan városszéli „idillé” változik. No meg persze rá lehet eszmélni arra is, hogy a tőlünk balra magasló hegyek mögött milyen árnyak rejtőznek.

Ugyanis a Kutaiszi-Gori-Tbiliszi útvonalat összekötő E60-as autópálya helyenként csupán méterekre fut az orosz hadsereg által 2008 augusztusa óta megszállva tartott Dél-Oszétia (Grúzia által el nem ismert) határától. Maga Tbiliszi is mindössze 30-40 kilométerre fekszik a tartománytól, vagyis korszerű tüzérséggel gond nélkül belőhető volna, ha odáig fajulna a helyzet.

Ez az igazi, kegyetlen grúz valóság. Ezt szükséges megértenünk akkor, amikor Grúziáról olvasunk a hírekben, vagy ha lehetőségünk adódik (márpedig adassék!) eljutni ebbe a gyönyörű, de minden értelemben megosztott országba.

Mire ismét észbe kapok, már a Tbiliszi Állami Egyetem épületének lépcsőjén baktatunk. Bent egy újabb valóság fogad minket: rengeteg külföldi diák és modern technika, hatalmas a nyüzsgés. A társadalom-és politikatudomány elismert professzoraival való beszélgetés során Grúzia újabb arcát mutatja meg nekünk. „Természetesen, az egész grúz társadalom kiáll az ország EU-tagsága mellett. De azok ott, a kormányban… a Kreml távvezérli őket, érti?” – A Grúz Álom névre keresztelt, 2012 óta hatalmon lévő pártról van szó, akiket az Európai Unió a 2024-es választás elcsalásával és oroszpártisággal vádol, mióta a kormány felfüggesztette az ország csatlakozási folyamatát. „A vidékiek… beszűkültek! Nem tudnak helyesen dönteni, meg vannak vezetve!” Hát ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a grúzok tradicionálisan erősen vallásos és ebből kifolyólag (nem is olyan enyhén) homofób nép. Ismerős, igaz? Csak tudnám, hogy honnan…

Gori: az ország megértéshez szükséges kirakós utolsó eleme. Nagyjából 15 kilométerre az oroszok megszállta területtől zajlik az élet: orosz turisták tömkelege keresi fel a nagy Sztálin büszke szülővárosának főattrakcióját, a Dzsugasvili életét bemutató múzeumot. Mert azt is látnunk kell, hogy Oroszország anyácska nem csak a jelenen (Abházia és Dél-Oszétia megszállása és a háború sebei mellett az ország külkereskedelmének döntő része bonyolódik közvetve vagy közvetlenül az oroszokkal), hanem az ország múltján is rajtahagyta szerető ölelésének nyomait.

Elsőre furcsának tűnik a társadalom minden tagjában meglévő zsigeri oroszellenesség – igen, ellenesség – és a vidáman Sztálin-zoknit és sarló-kalapácsos bögrét áruló piacosok kettőssége. Ahogyan az a nosztalgia is, amivel az idősebb grúzok a Szovjetunióra és benne Sztálin „atyácskára” tekintenek vissza. Belegondolva azonban mindabba a szörnyűségbe, amit ennek a szerencsétlen népnek át kellett élnie évezredes, traumákkal és megszállókkal teli történelme alatt, érthető, hogy miért vágynak vissza oly sokan a Szovjetunió relatív biztonságot nyújtó aranykorába.

Fájó szívvel és sajgó karokkal húzom magam után az élményekkel (és jó pár palack grúz nektárral) megpakolt bőröndömet. Merthogy nem csak a gyönyörű tájba, a fantasztikus borokba és az elképesztő grúz konyhába szerettem bele, hanem megkedveltem ezt a mindig jókedélyű, de súlyos terheket cipelő népet is. Legyenek azok angolul perfektül beszélő és kedélyes városi fiatalok, vagy a grúz vidék keménynyakú, vendégszerető lakói, magyarként több hasonlóságba futunk bele, mint azt elsőre gondolnánk.

És igen, ha politizálni támadna kedvünk, tessék vigyázni: bizonyos személyek és esetleges orosztudásunk említésével Tbiliszi közigazgatási határán belül csínján bánjunk, hacsak nem akarjuk megismerni a grúzok hagyományos vitarendezési módszereit is.

A napokban jelent meg a Csaknekedkislány negyedik albuma, a Na ná ba bám, a Kobraszív és a CSNK után Most névre keresztelve. Ez nem egy albumkritika, inkább egy elemzése azoknak a témaválasztási és szövegírási tendenciáknak, amik fellelhetőek a zenekar munkásságában. Ehhez most szeretnék eltekinteni minden ezen túli kontextustól, részben mert lehetetlen lenne végighallgatni minden interjút, amit a tagok valaha adtak, részben pedig mert ezzel a hallgatóik nagy része sem próbálkozik. Ami pedig engem érdekel, az az, hogy egy átlagos hallgató milyen tanulságokat, konklúziókat vonhat le a számokat hallgatva. 

Az első két Csaknekedkislány album alapvetően szerelmes számokból állt, az őszintén és nagyon mélyen megélt, de gyakran nagyon rosszul sikerülő romantikus történeteit mesélte a lírai én. A CSNK album hirtelen egészen más irányt hozott, rengeteg politikai szöveggel. Az, hogy egy irányváltásnak történnie kellett, az evidens volt, mert senkinek nincs végtelen sok rosszul sikerült kapcsolata, ráadásul a zenekar frontembere is megházasodott közben. Annak, hogy politikai szerepvállalás irányába fordult a zenekar, egyébként nem sok előjele volt az első két albumon. A negyedik lemez aztán a korábbi két irányvonal ötvözésének is tekinthető.

Így az album egyik legfontosabb feladata az volt, hogy ezeket össze tudja fésülni valahogy úgy, hogy koherens egészet tudjon alkotni. Erre pedig kétszer is elég egyértelmű kísérletet tesz a zenekar. Először a Rómeó mindig meghal című dalban, ahol a hősszerelmes halálát a nyomornegyedi létből és kilátástalanságból vezeti le. „Sose szűnik meg az éhség/Lassú méreg a szegénység/Rómeó mindig meghal/Míg odakint szerelem van/És embert öl a nyomor”. Ennek van egy másik előképe is a lemezen, ahol a zenekar az önpusztítással szemben foglal állást, legyen az drog vagy akár alkohol. 

A második ötvözése a szerelemnek és a mozgalmiságnak a Munka című dalban van. Ez alapvetően egy felhívás a moralizáló értelmiségnek (heló), hogy szavak helyett időnként tettekben is tehetnének a változásért. A dalnak sok erős állítása van, és nincs kétségem afelől, hogy ha komolyabb utóélete lesz véletlenül a magyar közéletben, az a „Fasisztákkal nem találkozunk középen” vagy a „Bilincset a kezére a cinikus geciknek” sorok miatt lesz. Azonban az album általános témái szempontjából nem ezek a leglényegesebb mondások. „Csináljunk világot, az munka látod/Szerelemmel béleld ki a kabátod”, illetve „Győzni kell, hogy átmentsük a szerelmünket” Ezek első ránézésre simán a Make love not war szlogen modern átfogalmazásai, Make love, and only go to war with fasicts-re vagy valami hasonlóra. 

Azonban ez egy komoly dilemmát helyez elénk. Ugyanis létezik az a narratíva, hogy azért kell a fasisztákkal szembeszállni, hogy szabadon szerethessen az ember. Azonban a Csaknekedkislány dalokban következetesen nem ez jelenik meg. Nagyon konzisztensen a kizsákmányolás, egyenlőtlenségek, szegénység van megjelölve alapvető problémaként. A baloldaliságnak inkább a munkás jegyei vannak kidomborítva, nem az identitáspolitikaiak. Ekkor viszont mégis disszonáns, hogy a legaktívabban cselekvésre hívó szám eszköznek és célnak is identitáspolitikát jelöl meg. 

Hacsak nem gondoljuk újra az identitáspolitika definícióját. Manapság ez leginkább arra redukálódott, hogy hány színesbőrű színész játszik egy filmben vagy indulhatnak-e transzneműek az olimpián. És félreértés ne essék, adott közösségek számára ezek bizonyára nagyon fontos kérdések, de van az identitáspolitikának egy tágabb halmaza, ami szinte az egész társadalmat érinti. Ez a férfi-női viszony, aminek a küzdelmeit márpedig nem haladtuk meg társadalmilag. Lehet, hogy már jogi egyenlőség van a két nem között, de ettől még a nők sokkal több láthatatlan munkát végeznek például, amit mindenki természetesnek vesz tőlük. 

De amiről beszélek, az nem feminizmus a szó köznyelvi értelmében, mert ezek a problémák a férfiakat ugyanúgy érintik. Az úgynevezett male loneliness epidemic azaz férfi elmagányosodás magasabb szinteken jár, mint valaha. Egy férfivel szemben is társadalmi elvárások tömege van és nem lesz rájuk nézve kevésbé káros attól, hogy a normákat magukat is férfiak alkották. Általános jelenség, hogy a férfiak nincsenek jó kapcsolatban a saját érzelmi világukkal, nem tudnak az érzéseikről beszélni. 

Ehhez képest a Csaknekedkislány első két albumán, mint fentebb is írtam érzelmeiket nagyon mélyen és őszintén megélő férfiakat látunk. Akik nem félnek ezt kitárni a világ elé sem. Ne legyenek kétségeink, nem véletlen, hogy a zenekar közönsége milyen nagy százalékban áll lányokból, nőkből, akik lelkesen üvöltik az olyan sorokat is, hogy „Beheged minden és egy idő múlva/Nem haragszom már rád, te kurva”. 

Tehát valójában a Csaknekedkislány mindig is identitáspolitizált. Mindig is egyértelműen kiálltak egy olyan férfikép mellett, aki őszinte, aki szerelmes, aki újra és újra elbukik, aki mérges a nőkre, akik nincsenek vele, akinek adogatják egymásnak a szívét a lányok és aki nem tudja, hogy ezzel mit csináljon. És attól, hogy a zenekar frontembere soha nem állt ki a színpadra és mondta bele a mikrofonban érthetően és didaktikusan, hogy a férfi bezárkózás nem jó dolog, fontos, hogy őszinték legyünk magunkkal és a negatív érzelmeink nem a gyengeség jelei, attól még ez a zene közvetített üzenete volt egészen a kezdetektől. 

Ebben az értelemben nem is számít, hogy amikor csinálták tudatos volt-e vagy ösztönös. A harmadik album óta a prominens mozgalmi témák fényében egyre tudatosabbnak tűnnek a szerelmi témaválasztások is. A negyedik albumon pedig egyértelmű összefonódás és ezáltal állásfoglalás is van a zenekar tagjai által elképzelt helyes világról, aminek része, hogy megszűnik a kizsákmányolás, de része az is, hogy a férfiaknak szabad dolgokat éreznie.

“…akarsz-e játszani halált?”_¹

Az október novemberbe fordulása minden évben egy lehetőség, hogy foglalkozzunk életünk egyik legnagyobb kérdésével: a halállal.

Tesszük ezt két különböző ünnepen, három különböző naptári napon: mindenszentekkor, halottak napján és mindenszentek előestéjén – azaz halloweenkor.

Utóbbi nem olyan régen jelent meg hazánkban, az embereket pedig megosztja az egyszerre kétségtelenül provokatív és játékos szokáshalmaz. Pedig a halálhoz való viszonyulás és közösségi ünnepeink minden társadalom működésének központi kérdése, ezért érdemes közelebbről megvizsgálnunk napjaink ezen ünnepkörre vonatkozó trendjét: a halloweent.

Samhain, pápa, írek – hogyan jutottunk idáig?

Az októbervégi időszak eredetileg egy kelta ünnepnek, a samhainnak adott teret²: a pogány nép az aratás végéhez kötötte az új év kezdetét, ezt a napot pedig számos hiedelemmel övezték. Számunkra a legfontosabb, hogy úgy tartották, ezen a napon elvékonyodik az élők és a holtak világa közti határ, a szellemek pedig átjuthatnak az élőkhöz, akikben kárt is tehetnek. Ezt megelőzendő állatbőrbe bújva igyekeztek megtéveszteni, esetleg meg is ijeszteni a rossz szándékú szellemeket, valamint segíteni visszajutásukat a túlvilágra.

Ahogy a kelták a Római Birodalom fennhatósága alá kerültek, a samhain először feloldódott más, latin ünnepekkel, majd III. Gergely pápa döntésére a katolikus egyház áthelyezte a korábban tavasszal tartott mindenszentek ünnepét samhain idejére, hogy ezzel kiszorítsa a pogány hagyományokat.

Mindenszenteket³ a megdicsőült Egyház ünnepének is nevezhetjük, ez pedig rávilágít a samhain és a mindenszentek közötti jelentős hasonlóságra és különbségre egyaránt. A katolikusok három részre osztják Egyházukat – a küzdő, más néven zarándok Egyházra, azaz a jelenleg a Földön élő tagok közösségére, a szenvedő Egyházra, amely tagjai a tisztítótűzben várják üdvösségüket és a megdicsőült Egyházra, amelyet a már a mennyországba került lelkek alkotnak, – ami kifejezi, hogy ők is hisznek az élők és halottak közösségében és a köztük meglévő kapcsolatban, – nem csupán az év egy napján, de fontosnak láttak kijelölni egy napot, ami erre irányítja a figyelmünket. Elkárhozott, rossz szándékú lelkekről ugyanakkor nem emlékeznek meg.

Gergely pápa törekvése azonban csak részben bizonyult sikeresnek, ugyanis ír területeken a régi szokások egy része beleolvadt az új ünnep megülésébe, ahonnan induló bevándorlók az Amerikai Egyesült Államokba is elvitték azokat, ahol mindenszentek előestéjének – All Hallows’ Evenek –, azaz a halloweennek tartása elnyerte világhírű formáját.

Hazánkban az elmúlt néhány évtizedben lett egyre látványosabb a halloween térnyerése: a fiatalság örömmel gyűlik össze szórakozni – ez alkalommal jelmezben –, a gyerekek egyre több lakóközösségben járnak körbe apró ajándékokért, a legkülönfélébb lakásdekorokat és tematikus édességeket pedig minden korosztály előszeretettel fogyasztja.

A trend sokakban megütközést vált ki, a növekvő népszerűség mellett a társadalom egy része idegenkedik az új móditól. Az ünnepkör hazai bővülésének ellenzői fontos kérdésekre hívják fel a figyelmet, érdemesnek tartom végigvenni a leggyakoribb ellenvetések mögött rejlő dilemmákat.

1. Meddig vicc és honnan horror? – Való-e a halállal szórakozni?

A csontváznak, szellemnek, vagy élőhalottnak maszkírozott fiatalok látványa sokakból vált ki ellenérzéseket, különösen, hogy az egy olyan ünnepet előz meg, amelyen az emberek általában csendesen, felelevenített gyásszal emlékeznek elhunyt szeretteikre, ezért a holtak kiforgatott megjelenítése méltatlannak hathat saját halottaikra nézve és egyesek szerint sérti az ünnep szomorúsággal telt magasztosságát. Ezen felül sokan tartják a gyerekekre nézve károsnak a halál ilyen jellegű bemutatását – és itt egyaránt jelennek meg fenntartások bagatellizálás és túlzott kendőzetlenség címén.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a temetőjárás hagyománya nem mindenszentekhez, hanem halottak napjához⁴ kötődik, amit régen is sokszor annak előestéjén⁵ végeztek, a két ünnep-, illetve emléknap tartalmának elhomályosodása és mindenszentek munkaszüneti nappá tétele miatt viszont mára november elseje vált a temetők legforgalmasabb napjává, a két szokás azonban alapvetően két különböző – bár kétségtelenül szoros kapcsolatban álló – ünnephez, illetve azok előestéjéhez kapcsolódna.

Félelmeink nevetségesként beállítása, az alakoskodás szorongásunkkal való megküzdés ősi formája. Az ijesztő dolgok megjelenítése segíthet azok valóságának feldolgozásában és könnyebbé tehetik a halál tabujának döntögetését, ami kétségtelenül fontos, különösen az olyan nemzedékek számára, akik általánosságban sokkal távolabbról találkoznak a halállal, mint korábbi generációk⁶.

Ugyanezen okból kifolyólag azonban érthető az a felvetés, hogy veszélyt jelent, ha ez a meseszerű – vagy épp brutális – ábrázolás adja a felnövő korosztály legmeghatározóbb képét a halálról, hiszen az pont gátolná az ahhoz való egészséges viszonyulást, tehát a halál valós arcával való szembenézés – bár nehezebb lehet, – elengedhetetlen része kell legyen az egyenletnek és nem szabad hagynunk, hogy ezen napokból kivesszen, vagy háttérbe szoruljon a halál feldolgozásának sokszor megterhelő belső munkája.

Hasonlóan fontos megemlíteni, hogy a halloween kavalkádja gyakran olyan elemeket is felvonultat, amelyek nem lennének szükségszerűen részei az emberi életnek. Olykor okkult, sátánista jelképek is helyet kapnak a forgatagban, amelyekre való érzékenyülésre a társadalomnak egyáltalán nincs szüksége.

Bár az okkultizmusnak erős összefüggései vannak a halállal és bizarr halálkultuszokkal, a halálnak nincsen szükségszerű összefüggése az okkultizmussal, tehát minden bizonnyal meg lehetne húzni egy éles határvonalat ezek között – a nehezebb kérdés csupán a “hol?”.

A boszorkányoknak például nem feltétlenül kellene hogy erős kötődésük legyen a halálhoz, kérdés azonban, hogy egy zöld parókás kislány miért ne férne meg az ijesztegető gyerekseregben, mennyiben lenne más, ha ugyanezt farsangkor tenné és ugyanezzel a lendülettel nem veszélyes-e a boszorkányokat pozitívan (is) beállító Óz, a csodák csodája, a Harry Potter, vagy némelyik népmesénk.

Különböző rítusok mímelésének azonban egyértelműen semmi keresnivalója sem gyerekek, sem senki más közelében, amelyek szintén ártalmatlannak tűnhetnek, de pont ezáltal lekicsinyel egy igen káros és veszélyes jelenséget, ezzel érzékenyebbé téve rá a társadalmat – pedig nem lenne elkerülhetetlen, hogy része legyen az ünnepkörnek.

A kettő közti határ (bár biztos vagyok benne, hogy vannak nálam sokkal szigorúbban és sokkal megengedőbben gondolkodók) megtalálása nem könnyű: elsősorban talán kulturális vizsgálatot igényel, hogy mely alapvetően ijesztő motívumok szervesültek a mesevilág részeként – például a boszorkányok – és melyek kapcsán asszociálunk valóságos gonosz jelenségekre. A feladatot pedig tovább nehezítik az olyan elemek jelenléte, amelyek a mi meséinknek nem képezik részét, másokénak viszont igen – így az élőhalottak, vagy a múmiák.

2. Magyar ember vagyok, miért halloweeneznék?

A mindenszenteket megelőző alakoskodásnak valóban nincs hazai hagyománya, fontos azonban felismernünk, hogy számos nem magyar eredetű szokás sikeresen és jól beilleszkedett a mi kulturális közegünkbe – például az adventi koszorú készítése⁷, a húsvéti nyúl, vagy a fogtündér várása –, igaz, ezek hozzánk közelebb álló népektől származnak⁸ és/vagy kevésbé provokatív témát nyitottak meg, valamint jellemzően lassabb korokban érkeztek hozzánk, így fokozatosabban, módszeresebben szervesültek a mi szokásaink sorában.

Az új hagyományok bevezetéséhez való viszonyulásunk egy igen fontos kérdéshez vezet vissza: tulajdonképpen mi a szokásaink funkciója?

Egyfelől a közösség identitásának, öntudatának megőrzése. Az egyén számára kulcskérdés, hogy meg tudja-e magát közösségek részeként határozni, ezen igény kielégítésére pedig a globális közösség nem alkalmas. Az egyes csoportokat egyrészt tagjainak közös vonásai, másrészt más csoportoktól való különbözősége fogja össze, ezért fontos az egyediségük megtartása, aminek nem kedvez egy hirtelen, a miénktől aránylag távoli felfogású közegből átemelt szokás. Nincsenek halloweeni dalaink, vagy mondókáink, de még a magyar nyelvvel összeférő szavunk sincs rá, ezért globalizációs hatása erősebben érzékelhető és érthetőek az általa kiváltott ellenérzések.

A halloween helyzetét tovább rontja, hogy – legalábbis a hozzánk eljutó – tárgyi kultúrájához nem igazán lehet kötődni: a legtöbb tematikus dísztárgy és jelmez műanyag és igénye sincs rá, hogy ezt leplezze. Gasztronómiában sem kínál különösen sokat: a csokoládét és a gumicukrot eddig is ismertük, az egyetlen javára írható újdonság a sütőtök lelkesebb használata különböző sütemények készítésekor – amit én személyesen nem tudok üdvözölni, de ugye ízlések és pofonok…

A takarmánytök kifaragása, töklámpás készítése kedves hagyomány, bár ennek pont van magyar múltja. Tökvicsori⁹ néven számos tájegységen készítettek maguknak töklámpást a gyerekek és mókás kedvű felnőttek, hogy azzal ijesztegessék egymást. Töklámpás használatáról meglepően régi időkről szóló mondánk is van, miszerint Szent László király trónbitorló rokonát, Salamont toronyba záratta, aminek éjjeli megvilágítását faragott tökökbe helyezett gyertyákkal oldották meg, ami távolról is jól láthatóvá tette a tornyot, innen ered a mondás: “fénylik, mint Salamon töke”¹⁰.

Ugyanakkor minden tájidegenség, és különösebben szerethető innováció hiányának ellenére – hisz a beöltözést és a házalást is jól ismerjük farsangról, valamint gergelyezésről, lucázásról és regölésről – azt még a halloween legvérmesebb ellenlábasai is kénytelenek elismerni, hogy azon kevés alkalmak egyikét teremti meg ez a Dévénynél betörni¹¹ szándékozó szokás, amikor a szomszédok újra egymásra köszönnek, a környékbeli szülők összefognak, megismerjük azokat, akikkel élünk – amit sajnos már nem tesz meg sem a lucázás, sem a gergelyezés, de lassan a farsang sem. Összességében tehát a halloween amennyire a globalizáció jelensége, annyira teremt helyi közösségeket és jelent ezáltal lokális értéket is. Az ilyen szokások másik fontos funkciója pedig a közösség tagjainak összetartása, közös szórakozás biztosítása, aminek a halloween meglepő hatékonysággal tesz eleget – legalábbis Budapest külkerületeiben.

A halloween épkézláb integrálása a magyar kultúrkörbe tehát nem könnyű feladat, mégis érdemes kísérletezni vele, mert az egymástól elidegenedő társadalmunk kevés feltörekvő szokásának egyike, amely közösségteremtő ereje meghatározó lehet. Felelősségünk, hogy valóban sajátunkévá tegyük az ünnepkör ezen messze földről érkezett hagyományát, vagy legalább próbát tegyünk rá.

3. Én mindenszenteket és halottak napját tartok – nem halloweent!

Ahogy azt korábban felfejtettem, a halloween tulajdonképpen mindenszentek ünnepéhez kapcsolódó szokás, önmagában koránt sem ünnep – már csak azért sem, mert nincsen tárgya, amit ünnepelnénk rajta –, mégis sokan szembeállítják a szokást az ünnep magvával a hozzájuk kötődő megélések kontrasztja miatt, pedig mindenszentek egy örömteli ünnep, a katolikus egyház minden szentjének napja, akik megszámlálhatatlan sokaságuk miatt nem férnek be mind név szerint a kalendáriumba.

Mindenszentek és halottak napja között – hisz a halottak napja nem is ünnep-, hanem emléknap – valóban fedezhető fel hangvételbeli különbség, ez azonban teljesen tudatos: a római egyház célja, hogy a halottak napi emlékezésben jelenlévő reményt a mindenszentek bizonyságával is hangsúlyozza, miszerint mindannyian meg vagyunk hívva az örök életre.

A két jeles nap mögötti tartalom elhalványulása sokkal inkább írható az elvallástalanodás rovására, mintsem a halloweenéra – már csak azért is, mert az írek hosszú évszázadokig becsülettel ülték mindenszentek ünnepét a halloweeni szokások kíséretében. Nem az újdonság veszi el a régi fényét, a régi porosodása enged nagyobb fényt az újnak. Az embereknek szükségük van rá, hogy valamiképp szembenézzenek a halállal, a mindenszentek és halottak napja által erősített keresztény út híján valami más felé fordulnak és lássuk be, a kisebb ellenállás is arra viszi őket, hiszen szórakozni sokkal könnyebb, mint emlékezni, még akkor is, ha halottainkra emlékezni megélt istenhit híján is értékes.

Összefoglalva nem volna szükségszerű, hogy a halloween mindenszentektől vagy halottak napjától vonjon el figyelmet, sőt, egységben lehetne kezelni velük. A társadalom az ünnepkör tartalmától való eltávolodása miatt szokáshalmazzá igyekszik alacsonyítani azt, de mivel az általa feszegetett kérdéskör feldolgozása létszüksége, teljesen megszabadulni nem képes tőle. Így esik, hogy míg az emberek egyre nehezebben kötődnek az egyházi ünnepekhez, egyre többen fordulnak a pogány eredetű szokásokhoz – amiknek erős piaci motivációjú reklámja is van. Nem a halloweenért távolodik el a társadalom mindenszentektől és halottak napjától, hanem a két ünnep hiányát próbálja a halloween által pótolni.

Tiltsuk, tűrjük, támogassuk? – Hogyan tovább?

A halloween megjelenése okozta általános érdeklődést megülve véleményem szerint a következő három kérdést lenne érdemes tehát a közgondolkodás napirendjére vennünk az ünnepkör kapcsán:

1. Mik a társadalmunkba betörekvő új szokások egészséges és biztonságos keretei?
2. Hogyan alakíthatjuk azt a mi kultúrkörünkbe illeszthetővé, hogy idővel hagyománnyá is tehessük?
3. Mivel irányíthatjuk vissza tekintetünket az ünnepkör központi kérdése felé?

Őszintén remélem, hogy – ha valószínűleg nem is ezen írás hatására, – a nem túl távoli jövőben valóban megindul ezzel kapcsolatban a tudatos társadalmi gondolkodás és együtt közeledünk majd ezen kérdések megválaszolása felé, hiszen egy egészséges közösség elengedhetetlen ismérve, hogy folyamatosan keresi – még ha meg talán egyénileg sem találhatja élete végéig – viszonyulását a halál felé.

---

¹https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/kosztolanyi-dezso-19890/mak-1916-19F09/akarsz-e-jatszani-19FC1

²https://divany.hu/vilagom/halloween-eredete

³https://lexikon.katolikus.hu/M/Mindenszentek%20%C3%BCnnepe.html

⁴https://lexikon.katolikus.hu/H/halottak%20napja.html

⁵Az ókori zsidó időszámításban minden soron következő nap napnyugtával kezdődött, ami hatással volt a keresztény naptárak értelmezésére is: ünnepeink ülését már az azt megelőző nap estéjén megkezdi az Egyház.

⁶Gondolok itt arra a jelenségre, hogy szeretteink manapság rendszerint kórházban és nem a családi otthonban távoznak el, sőt, városiasodott életformánk miatt állatok halálával sem találkozunk rendszeresen közvetlenül.

⁷https://777blog.hu/2020/11/28/honnan-ered-az-adventi-koszoru

⁸vagy legalábbis rajtuk keresztül jutottak el hozzánk

⁹https://www.delmagyar.hu/szeged-es-kornyeke/2016/10/nalunk-csak-egyszeru-tokvicsori-a-halogentok

¹⁰https://globalicum.blog.hu/2009/07/17/fenylik_mint_salamon_toke

¹¹https://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0101.htm

Donald Trump a héten felszántotta Ázsiát, annak is a keleti, dél-keleti – perifériának nem éppen nevezhető – országait. A turné a Kuala Lumpurban tartott ASEAN-csúccsal indult, majd az újonnan megválasztott japán miniszterelnöknél tett vizit következett. Ezután meghatározó dél-koreai látogatások és tárgyalások következtek, előbb az APEC Summiton való keynote, majd a várva várt találkozó Xi Jinpinggel, a Kínai Népköztársaság elnökével.

A diplomáciai dömping többi állomását magam mögött hagyva most a Gimhae reptéren történtekre, azaz a kínai – amerikai tárgyalásra és annak hatásaira szeretnék röviden reflektálni. Ez a nagyhatalmi rapidrandi nemcsak a közelmúlt egyik legnagyobb gazdasági hatással bíró egyeztetése volt a nyugati és a keleti világközött (ha egyáltalán beszélhetünk még ilyen világfelosztásról), de megmutatta azt, hogy a diplomáciai win-win szituációk eléréséhez a sziklaszilárd regulációk helyett továbbra is a multilaterális egyezményeken keresztül vezet az út.

Két dolgot fontos mindenekelőtt tisztázni. Az egyik az, hogy az elmúlt félév tapasztalatai alapján valószínűsíthetjük, hogy a megállapodás tárgyát képző elemek pontos feltételei még alakulni fognak. Ez a teljes visszahátrálástól a még nagyvonalúbb engedményekig bármilyen formában megjelenhet, mint azt akár a Liberation Daytől napjainkig tartó vám-számháború is sugallja. A második fontos tudnivaló pedig az, hogy minden a tálaláson múlik. Nyilvánvaló, hogy nem tudunk mindent, nem is szeretnék olyan információkról spekulálni, amik nem lettek hivatalosan bejelentve, ráadásul a két ország retorikája is eltéréseket mutat, nem beszélve a legfontosabb hírportálokéról. Így azokkal a topikokkal, amikről nincs megerősített információ, nem fogok foglalkozni. Tajvan és a TikTok úgyis megér önmagában egy-egy cikket.

 A legfontosabb tárgyalt téma a vámháború kérdése volt. Bár a kereskedelmi háborúnak a kampány óta voltak lépcsői – 10%, majd 20% a fentanilt tartalmazó termékekre – a vámok április 2-tól kezdve fokozatosan 145%-ra emelkedtek. Az országok reprezentánsai a genfi találkozón további kölcsönös tárgyalásokat kezdeményeztek, a kínai vám június közepére pedig 55%-ra csökkent. A bizonytalanság alternatív szállítási infrastruktúrákat, helyettesítő termékeket és új beszállítókat hozott mindkét országnak, így várható volt, hogy az október 30-i csúcson olyat fognak lépni, ami a folyófizetési mérlegük pozitív irányú elmozdulását fogja eredményezni és ami segíti a korábbi kereskedelmi normákat visszaállítani (végül 47%-ra csökkent a Trump-adminisztráció vámja Kínával szemben).

Ilyen norma volt például Kína szójabab vásárlása az USA-ból, ami most Trump bejelentései szerint újra fog indulni, csökkentve ezzel a külkereskedelmi deficitet, vagy akár többet exportálni, mint importálni reálértéken, ahogy az 2024-ben is történt. Mindezek a lépések, valamint a ritkaföldfémek exportkorlátozásainak eltörlése kínai félről azt mutatják, hogy igenis jelentősége van egy ilyen tárgyalásnak, nem csupán formális lózungokról van szó. Okkal bízhatnak mindkét ország félvezető-ipari és számítástechnikai vállalatai abban, hogy egy következő tárgyaláson akár a chipekért folyó harc ügyében is konstruktív megoldás születhet és a Kína szemében túlzottan monopolista amerikai óriáscégek, valamint az USA szemében csúcstechnológiai fellegvárrá alakuló korábbi összeszerelő államgazdaság között közös nevező születik.

Bár azt gondolom, nem vagyunk elég információ birtokában, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le, ezek most szemmel látható és érezhető eredmények lesznek. A két szuperhatalom (merthogy azok) közötti kommunikáció új trendeket, méghozzá a legmeghatározóbb trendeket alkothatja a nemzetközi kereskedelemben és szabályozásban. A protekcionista gazdaságpolitika fundamentuma a hazai gazdaság védelme a globális verseny negatív hatásaitól és a külföldi függőségtől, így a kölcsönösen jó állapotot kizárólag a konfliktus feloldásával lehet elérni. Bízom benne, hogy a konfliktuskezelés elsődleges fórumai továbbra is a tárgyalóasztalnál kötött egyezmények lesznek.

Nevezhetjük ezt a globális rendet neo-imperializmustól egészen nemzeti kapitalizmusig bárminek, ez a világmodell és ez is lesz egy jó ideig.

Külpolitikai témájú vendégszerzőnk, Kovács Alex cikke.

A Primeiro Comando da Capital (PCC) három évtized alatt brazil börtönbandából olyan transznacionális maffiává nőtt, amely Európa kokaingazdaságának kulcsszereplője lett – és ehhez Portugália volt az egyik belépési pontja, miközben magyar szál is felbukkant. 2022. június 21-én Budapesten fogták el Sergio Roberto de Carvalhót, a „brazil Escobart”, aki a hálózat európai logisztikájának egyik fő mozgatója volt. A szervezet évek óta együttműködik Európa legerősebb maffiájával, az olasz ’Ndranghetával, és balkáni csoportokkal is, miközben Nyugat-Afrikán át új tranzitzónákat épít – mindez kínálati nyomást, korrupciót és pénzmosási kockázatot exportál az EU-ba. A portugál biztonsági szolgálatok szerint Lisszabon térségében önmagában ezres nagyságrendű társult hálózat mozog, ami jól illeszkedik a Carvalho-ügyben feltárt, több országot átszövő vagyon- és logisztikai portfólióhoz.

A Primeiro Comando da Capital (PCC) az 1990-es évek elején, a São Pauló-i börtönrendszer erőszakspiráljában jött létre, majd három évtized alatt a latin-amerikai alvilág egyik legnagyobb, több kontinensen jelen lévő szereplőjévé vált. Az elmúlt években a csoport a belföldi kiskereskedelmi drogpiacról a nemzetközi nagykereskedelmi export felé fordult, miközben a logisztikát és az értékesítést egyre inkább Európa felé szervezte át. A Financial Times összefoglalója szerint a PCC a 2010-es évek végére európai maffiahálózatokkal – mindenekelőtt az olasz ’Ndranghetával – kötött üzleti szövetségek révén állította pályára globális exportját.

A nemzetköziesedés mértékét jól mutatja, hogy 2025-ben Lincoln Gakiya ügyész értékelése szerint a PCC legalább 28 országban végez tevékenységet, több kontinensen. A csoport európai súlyát a piac oldali trendek felerősödése is alátámasztja. Az EU drogügynökségének (EUDA) 2025-ös jelentése szerint rekord mennyiségű, 419 tonna kokaint foglaltak le Európában 2023-ban, döntően belgiumi, spanyol és holland kikötőkben. Portugália már korábban is a felső ligában mozgott: 2022-ben 16,3 tonna kokainlefoglalást jelentettek, ami évtizedes rekord, és arra utal, hogy az Atlanti-kapu – így Lisszabon, Sines és más portugál kikötők – a fő transzatlanti csatornák között van. Portugália nemcsak tranzit, hanem operatív jelenlét szempontjából is felkerült a térképre. Egy 2025. július 7-i európai parlamenti írásbeli kérdés portugál képviselő részéről 87 aktív PCC-tagot említ az országban (közülük 29 börtönben van), és „az EU belső biztonságát közvetlenül fenyegető” beszivárgásról beszél. Azonban a tényleges számot 1000 főre becsülik. A PCC nemzetközi terjeszkedése Afrikára is kiterjedt: a mozambiki Maputóban 2020-ban elfogott „Fuminho” (Gilberto Aparecido dos Santos) – a brazil hatóságok szerint az egyik legnagyobb kokainszállító – ügye jól mutatja a csoport transzatlanti lábnyomát és azt, hogy az európai piacra tartó szállítmányok útvonalai afrikai csomópontokkal diverzifikálódnak.

A nyilvános hatósági becslések a PCC tagságát tízezres nagyságrendűre teszik (gyakran ≈40 000 főt emlegetve), a bevétel pedig egymilliárd dollárnál is több lehet. A modell lényege a nagykereskedelmi kockázatok megosztása (beszerzés Andok-térség, átrakás Nyugat-Afrika, belépés EU-kikötők), a célpiaci árkülönbözet realizálása, valamint a bevétel legális gazdaságba csatornázása (logisztikai cégek, pénzügyi konstrukciók). A PCC szervezeti modellje az elmúlt három évtizedben klasszikus börtönbandából olyan több szintű, hálózatos felépítésű „holdinggá” alakult, amelyben a központi mag stratégiai döntéseket hoz, míg a különböző sintonias egységek – pénzügy, jogi háttér, logisztika, fegyelem – országon belül és kívül autonóm módon viszik a napi műveleteket; a tagság „irmão” (testvér) státusza fegyelmi és anyagi kötelezettségekkel jár, cserébe védelmet és piachozzáférést ad, ami a szervezet gyors és autonóm kiterjesztéséhez vezetett. A csoport a saját ellenőrzés alatt álló területeken „kormányzási” funkciót gyakorol – „közösségi” szabályok, adóztatás –, ugyanakkor ha érdekei sérülnek, célzott erőszakot alkalmaz. Az ellátási láncban a PCC a kokaingazdaság „középső” szegmensében lett meghatározó: a beszerzés Bolíviából és Peruból történik, majd brazil kikötői hozzáférés és fedett logisztika, amelyet európai értékesítés követ – az eladási árak ugrásszerűen nőnek Európába érve, így nem meglepő a szervezet motivációja az európai jelenlét kiépítésére. A modell kulcsa a szövetségi rendszer: az olasz ’Ndranghetával kötött, évek óta működő partnerség biztosítja az európai kikötői és pénzmosási csatornákat, miközben albán és szerb hálózatokkal is együttműködnek; a „Narcosur” néven emlegetett dél-amerikai „szuperhálózat” pedig a forrás- és tranzitországokban teremti meg a volumenhez szükséges stabilitást.

A portugál kapcsolat egyszerre jelenti a logisztikát és a beágyazódást: a Sines-hez és más kikötőkhöz kötődő ügyek (például a 2022-es, Brazíliából érkező acai-szállítmányba rejtett 800 kg kokain nyomán indult, 2023-as spanyol–portugál rajtaütés) mutatták meg, hogy a PCC-kapcsolatok már nem csupán „távoli” beszállítói szinten jelennek meg az Ibériai-félszigeten.

A portugál és uniós biztonsági környezetet ma egyszerre terheli a kikötői-logisztikai sérülékenység és a bűnszervezetek pénzügyi beágyazódása. A konténerforgalom ellenőrzési aránya alacsony, a „rip-on/rip-off” módszerek széles körben alkalmazott technikák, amelyeket a kikötői dolgozók megfélemlítése és megvesztegetése segít. 2022-ben Portugáliában 16,3 tonna kokaint foglaltak le (évtizedes rekord), több száz jármű és nagy értékű eszköz lefoglalásával együtt. Ugyanebben az időszakban az antwerpeni tengelyben 109,9 tonna kokaint vontak ki csak a kikötőből, ami jelzi, hogy az Ibériai-félsziget „atlanti kapuja” egy többcsatornás európai ellátási rendszer része.

Ebben a környezetben a PCC által használt pénzmosási eszköztár három, egymást erősítő pályán mozog: a sportgazdaság – különösen az alacsonyabb osztályú labdarúgó-klubok – „puha” pénzügyi infrastrukturája; a digitális pénzügyi közvetítés és a nagy forgalmú, de szabályozásilag tagolt szektorok (pl. online  fogadások, fizetési szolgáltatók); a formálisan legális, magas készpénz- és áruforgalmú iparágak – mindenekelőtt az üzemanyag-ellátási lánc – befektetési alapokkal és „árnyékbanki” megoldásokkal megtámogatott bekebelezése. A portugál fókusz szempontjából mindhárom csatorna releváns, mert az atlanti logisztika mentén befolyó kábítószer-jövedelemnek helyben is „kijáratot” kell találni a hivatalos gazdaság felé.

A sport, különösen az NB III-nak megfelelő portugál harmadosztály környéke, a nemzetközi tapasztalatok szerint alacsony belépési korlátokkal, nehezen auditálható, szubjektíven árazható pénzáramlásokkal működik. Az InSight Crime beszámolója szerint a Portugál Labdarúgó Szövetség 2024. november 17-én belső vizsgálatot indított a PCC-hez köthető pénzmosási gyanú miatt, miután a Público arról írt, hogy a hálózat kisebb-közepes klubokban szerzett tulajdoni vagy kvázi-tulajdoni pozíciókat, és a játékos-jogok, szponzori pénzek, valamint közvetítő cégek láncolata révén mosta tisztára pénzét. A modell kulcsa a szubjektív értékelés: egy átigazolás értéke racionálisan is tág sávban mozoghat, így a túlszámlázás, fiktív tanácsadói díjak vagy képlékeny „image rights”-konstrukciók alkalmasak a források legális bevételként történő megjelenítésére.

A második csatorna a digitális közvetítők és a szerencsejáték-ökoszisztéma. A „bets” platformok – részben sportszerencsejáték, részben online kaszinó – ideálisan működhetnek: a készpénzes vagy kripto eredetű illegális bevétel belép a platformra fogadási tevékenységként, majd „nyereményként” hagyja el a rendszert, tiszta forrásként. A határokon átívelő online fogadási piac magas technikai küszöböt támaszt az ellenőrzésnek, a pénzmozgások pedig könnyen elvegyülhetnek a legitim forgalomban – különösen, ha a fizetési szolgáltatók több ország között szegmentálják az ügyfél-átvilágítást.

A harmadik – és európai szemmel a legkockázatosabb – pénzmosási út az, amikor a bűnszervezetek látszólag legális ágazatokba vásárolják be magukat, és befektetési–holding céghálókon keresztül mossák tisztára a pénzt. A brazil „Carbono Oculto/Hidden Carbon” művelet azt tárta fel, hogy a PCC-hez köthető szereplők legalább 40, jellemzően egyetlen befektetőre zárt alapot irányítottak kb. 30 milliárd reálnyi vagyonnal, miközben egy kapcsolt fintech „árnyékbankként” 46 milliárd reálnyi nehezen nyomon követhető tranzakciót futtatott 2020–2024 között. A bevásárlások – például egy kikötői terminál, etanolüzemek, több száz üzemanyag-szállító kamion és nagy ingatlanportfólió – egyszerre termelnek valós, készpénz- és árumozgás-intenzív bevételt (amelyben könnyű összekeverni a tiszta és a szürke pénzt), és többrétegű tulajdonosi struktúrával el is fedik a végső haszonhúzókat, megnehezítve a vagyon visszaszerzését. Bár ez az ügy Brazíliában történt, ugyanez a logika Portugáliában is kockázat lehet a jövőben.

A PCC európai jelenléte rendszerszintű kihívásként értelmezendő: egyszerre terheli a kikötői átvilágítási rendszereket, a pénzügyi közvetítést és a büntetés-végrehajtás ökoszisztémáját. Az európai drogpiac tartós bővülése és a lefoglalások csúcsa annak jele, hogy a kínálati lánc rugalmas, a hálózati szövetségek (’Ndrangheta, balkáni csoportok) pedig adaptívak.

A „klasszikus drogháború” eszköztára – tömeges elfogások, alkalmi razziák, katonásított kikötői jelenlét – önmagában nem képes tartósan amortizálni az üzleti modellt, amíg a pénzmosási csatornák, a kikötői integritási réseket kihasználó korrupciós láncok és a börtönrendszerek sebezhetősége fennáll. A szakpolitikai hangsúly ezért a pénzügyi hírszerzésen (kockázatalapú tranziens alap- és fintech-monitoring, vagyon eredet igazolási mechanizmusok, célzott vagyonbefagyasztás), a kikötői kockázatszűrésen (adatvezérelt konténer-profilozás, dokkmunkás-integritás, rendészeti-vámszolgálati közös műveletek) és a börtön-reziliencián (adatáramlás-kontroll) kell hogy legyen. A portugál fókusz külön indokolt: az uniós politikai napirenden már megjelent a PCC-kitettség, ami legitimálja a célzott EU–Brazília–Europol háromszögű együttműködés erősítését.  A közelmúlt brazíliai pénzügyi felderítései pedig precedenst kínálnak arra, hogyan lehet a rendészeti fellépést nagy volumenű, pénzügyi bontásokkal kombinálni – ez az a „smart enforcement”, amely a 2025–2028-as időszakban Európában is eredményes lehet.

Bibó Istvánt november 3-án nevezte ki Nagy Imre a szovjet pártállami befolyással szakító egységkormány államminiszterének. A korábban államtitkári pozíciót betöltő kisgazdapárti politikus és jogász az október 23-i eseményeket követően fokozatosan vállalt aktívabb szerepet a politikai életben és a rövid, de turbulens konszolidáció egyik szellemi irányítójává vált.

November 4-én a frissen kinevezett tárca nélküli államminiszter a Parlamentbe érve csupán az új kormány hűlt helyére talált, a döntéshozók külföldre mentek, fogságban voltak vagy nagykövetségen kaptak menedéket. Tildy Zoltán és B. Szabó István kisgazda államminiszterek még épp a Parlamentben tartózkodtak, ám mikor a Forgószél hadműveletet végző szovjetek bekerítették a Parlamentet, csak Bibó nem élt a szabad távozás jogával. Bár tudta, hogy a sértetlenül való távozási esélyei jelentősen romlottak, erkölcsi felelősségének érezte, hogy képviselje a független, szabad magyar kormányt. Végül két nap múlva távozott az Országházból, nagy meglepetésére sértetlenül.

8 évvel korábban, 1948-ban jelent meg Bibó „Magyar közélet száz esztendős fordított kiválasztása: hamis realisták és túlfeszült lényeglátók” c. írása a „A magyar demokrácia válsága” tanulmánykör keretein belül. Ebben az írásban Bibó részletesen feltárta, hogy a szabadságharc és a II. világháború közötti társadalmi-politikai konstrukciók olyan fikciókban öltöttek testet, melyek hamisak voltak és melyeket a nagyra törőknek minden jogi és közéleti szinten tisztelnie, vallania kellett a közösségi vezetés és irányítás elnyeréséhez. Hamis realistának titulálni valakit egy normatív kérdés, például a Felirati Párt és Deák Ferenc követőinek (úgy, mint Apponyi Albert, az Andrássyk vagy Tisza István) legfőbb politikai elvein Bibó szerint teljesen túlhaladt az idő és mozdulatlan konstrukciójukkal hamis közéleti realitást teremtettek, melyeket a régre visszanyúló társadalmi konszenzus legitimált. Ezzel szemben Ady Endre, Táncsics Mihály vagy Szabó Dezső lényeglátásukkal – mivel megfogalmazták a fennálló konstrukciók bizalmatlan jövőjét – fanatikus különcökké váltak és nem voltak képesek gyakorlati vezetővé válni. Ez a fordított kiválasztás.

Mit adhat tehát egy blognak, ha az lényeglátó és realista vagy legalább is, ha a szerzői képviselik e szavakat és azok üzeneteit. Egyrészt szembesít azzal a történelmi kényszerrel, amivel mi magyarok már találkoztunk a háborúk befejeztével, amikor ráébredtünk, hogy az egészséges, kiegyensúlyozott vezetői alkat helyett hamis opportunisták és túl heves igazságkeresők torz fúziója tartott fenn politikai rendszert évtizedeken keresztül. Másrészt tekintsünk e szavakra intelemként: Bibó szerint – és a blog alapelvei szerint is – e zsákutcákból mi tudunk kihátrálni, hiszen nem kell túl ridegnek, túl racionálisnak, túl dogmatikusnak lennünk. Az igazi valóság feltárását és a realista szempontok érvényesítését nálunk a politikai örökségek és a félelem nem tudják elmosni, mint az oly sokszor megtörtént a XX. században Magyarországgal, legyen ez kultúrpolitikától a falukutatásig bármi.

Torz valóságok és a XXI. századi meta-világok helyett más formára cseréljük a mi közéletünket: véleményekre. Olykor – magunkat meghazudtolva – sem kiegyensúlyozottak, sem racionálisak nem leszünk. És Isten ments’ attól, hogy megreformáljuk a bibói fundamentumokat, csupán átültetjük valami újba. Hogy mi lesz ebből, azt még mi sem tudjuk.

Bibó István a Parlamentben a szovjetek támadása alatta Magyarország és annak új, lényeglátó és realista konstrukcióit védelmezte. Tanulva elődjei hibáiból (melyek kétségtelenül a magyar politikai gondolkodás, szerves, építő részei voltak) nem dogmatikusra szabta a valóságot és nem is helyezte bele magát mások hamis vágyképeibe. Így lett Bibó egyszerűen…

Az állami ünnepségeink átpolitizáltsága napjainkra már közhelynek minősül, mindenki a maga módján áll hozzá ehhez, s ennek a dolgozatnak nem célja ebben a kérdésben véleményt megfogalmazni.

Így esett 2025. október 23-a is, amin volt szerencsém teljes egészében részt venni, és melyről örvénylő érzelmekkel, de leginkább a tömegtől lefárasztottan távoztam. Ez az eseménysorozat legalább annyira szürreális lett volna, ha a két politikai tömb ünnepsége közül csak az egyiken vettem volna részt, így, hogy mindkettőn ott voltam, az élmény szorzója kétszeres.

És valóban. Ha jobban belegondolok – ezt még ide előre vetem -, lényegében ugyanazt néztem meg kétszer, kicsit más hangszereléssel. Ez a dolgozat is a történtek megélésének leirata,  és egy kísérlet ezáltal az átéltek megértésére, értelmezésére, szubjektív módon. Vágjunk is bele!

Október 23-a pártpolitikai szempontból kiváló ünnepünk, a mai magyar politikai pártok számára egyaránt jól feldolgozható, mindenféle, akár személyi kapcsolat ellenére is (Klára kacsint). Persze más kérdés ez akkor, ha az adott párt hatalmon van. Akkor nem egyszerű feladat, hisz „a hatalom” ’56-os szerepe nem feltétlenül pozitív, sőt (megfelelő idő esetén erről is készülni fog egy cikk). Ha csak ezt nézzük, akkor látni fogjuk, teljesen logikus a szerep, amit a kormányzópárt(ok) felvesznek ebben a kérdésben (ők Brüsszel ellenzéke = lázadók). Amennyiben a FIDESZ ’56-tal való viszonyát tágabban vizsgáljuk, megkapjuk a TISZA álláspontját – szintén teljesen logikusan. Na de vegyük is végig egyenként, előszőr a külsőségeket, aztán a műsort, és végül a narratívát.

A FIDESZ, az Állam, és ’56

Már a cím sorrendje sem véletlen/ok nélküli, hisz megérkezve a Kossuth térre egy – elég fontos – kérdés ötlött fel bennem. Ez most állami vagy pártrendezvény? A kérdés jogos, hiszen a Kossuth tér kiöltöztetve várta a Békemenetet (lásd hatalmas színpad), melynek megérkezte után kezdődött a műsor…. ami állami volt? Ugye ez akkor vált különösen izgalmas kérdéssé, amikor Kálmán jelezte a Gripenek érkezését. Persze a kérdést meg lehet válaszolni a lehető legtökéletesebben (= az állami rendezvényre érkeztek a politikai rendezvény vendégei, résztvevői), mindazonáltal itt van egy kis deficitérzetem.

A műsorról csak pár mondat. A „híres celebek” felvonultatása, énekeltetése, kiültetése (értsd: politikai felhasználása) nem precedens nélküli, láttunk már ilyet, olyat, de anno még amolyat is (példákat amik kiragadottak, minden oldalról lehetne hozni természetesen egy rakással). Persze, hogy ez mennyire működhet (pl.: Radics Gigi és Curtis énekel, Vasvári Vivien csücsül), azt én megmondani (szerencsére) nem tudom, mindenesetre fontos megnyilvánulása lehet a kormánypártok kommunikációs próbálkozásainak.

A beszéd. Hát a beszéd elsősorban nem volt kiemelkedő. Tudunk mondani Orbán Viktortól  10+1 sokkal jobb, ütősebb beszédet is, ez azonban nem vesz el narrativikus értékéből,  melynek alapja röviden összefoglalva a következő: „én (=mi=az ország) olyan álláspontot képviselek, amivel jóízlésű ember csak egyetérteni tud, ergo mindenki, akinek bármilyen, kifogása van ez ellen, az nem része az én közösségemnek, amit én a teljes magyarságként határozok meg. Szóval velem egyet nem értő=rósz=nemmagyar. Ez megint szép és jó, azaz ahogyan a többségi politizálás 2010-ben „belénkvert” hagyományát viszik tovább, amit ugyanígy lehet szeretni/nem szeretni, kritikája azonban – mint mindennek – lehet, és kell is legyen. (Azt, hogy magának a narratívának milyen igazságtartalma és létjogosultsága van, majd egy másik cikk taglalja)

A TISZA, ’56 és Magyar Péter

Itt nem jó a címben a sorrend, igazából valahogy úgy kéne kinéznie az egésznek, hogy „PÉTER, PÉÉÉÉTEEER, és egy kis ’56”. Hűen tükrözi a két legnagyobb hazai párt működését az, ahogyan ünnepelnek, így a TISZA pártnál sincs ez másképp. Az ő megemlékezésük – már esőben (ennek lett szerepe később a számháborúban) – a Hősök terén zajlott. A tömegnek fáklyákat, magyar zászlókat osztogattak, melyek használatát a pártaktivisták koordinálták, ahogy a tömeg hanghatásait egy dobhang (kb. olyan, mint a futball szurkolóknál), amely a megfelelő jelszó kijelölése után szólt addig, amíg kántálni kell. Ez a nagyfokú szervezettség mutatta azt, hogy ők is természetesen a politikai haszon utolsó cseppjéig ki akarnak facsarni ebből a rendezvényből mindent, mivel szükségük van nekik is arra, hogy megmutassák, ők a nagyfiúk.

Itt a műsor egy videóból, beszédekből, lejátszott/elszavalt versekből és éneklésből állt, melyek szintén illeszkedtek a mondhatni „standard” ’56-os narratívába. Mindenesetre, a mondanivaló fő része a „ruszkik hazá”-ra volt kihegyezve, utalva ezzel hazánk Oroszországgal való kapcsolataira, ami az ellenzéki narratíva szerint az oroszoknak való feltétel nélküli befekvés (nehogy erről is készüljön egy cikk). Emellett az ünnepi videóban megjelent Orbán Balázs is, akinek az ominózus, szintén tematizált mondataira akartak utalni (a tömeg reakciójából ítélve meglehetősen nagy sikerrel).

A beszéd (ami nagyjából 1 óra és 10 perces volt), egy rapszodikus, világmagyarázat/politikai üzengetés/”program hirdetés”/történelmi visszaemlékezés volt, rengeteg olyan elemmel, amik a médiás megjelenését igyekezték megnyomni, kezdve a színpaddal, ami a Hősök tere központi szoborcsoportja elé lett felállítva, a szobrokon pedig emberek lógtak, előbb magyar zászlókkal, majd fáklyákkal. A színpad magassága is akkora volt, mintha a szónokló a nép közül emelkedne ki(ezt az egyik hírcsatorna ki is emelte a rendezvényről szóló beszámolójában). A beszéd maga is egy zenés bevonulással kezdődött, és érdekes adalék az is, hogy azt a színpadot csak Magyar Péter használta, az előtte lévő elemeket egy Csepel teherautón csinálták. A beszéd közbeni filmes elemekre visszatérve, amikor már besötétedett, a központilag kiosztott fáklyákat központilag újragyújtották, úgy, hogy a szónokló körül összpontosuljanak. A beszéd megfelelő pillanataiban magasba emelkedtek a szintén kiosztott zászlók, illetve a már korábban említett kántálások is bele voltak építve a beszédbe, mozgatva ezzel a tömeget.  Magában a beszédben jelent meg a Tisza kétirányú narratívája a kialakult helyzetről. Ennek első eleme, hogy Magyar Péter az új, fiatal és nem korrupt Orbán Viktor, aki így fog jót tenni ezzel az országgal. A másik (ami szintén részben erre épül), az a szerep, amit Magyar Péter önmagának tulajdonít – az elaggott, bűnben fogant rendszerrel való leszámolást, melynek kell egy fiatal/karizmatikus/belülről jövő ember az élére, hogy a mozgalom sikerrel járjon. Fontos megemlíteni a mocskos fideszezés szándékos lenyomását és mihamarabbi megszüntetését (különben nehéz lenne a „szeretetországot” fenntartani), amelynek a rendezvény alatt 3-4-szer is tanúja voltam.

Összefoglalva a tiszás rendezvény is egy vérprofin végrehajtott és kivitelezett show volt, aminek az emberközpontúság és a demokratikus, békés lázadás voltak a jelszavai, ami szintén rengeteg embert mozgatott meg (a számháború persze a mai napig tart).

Visszhangok

Mindkét oldal a saját rendezvényét a legmagasabb szinten (MP és OV) igyekeztek a legnagyobb rendezvénynek bemutatni. Ezen kívül a háztáji sajtótermékek is igyekeztek az adott oldal véleményét megfelelő fénytörésbe helyezni, legyen szó közvetlen és már-már intim dicséretről (amit azóta nem találni az orgánum oldalán), vagy a rendezvényről készült felvételek komoly összevágásáról. Egyszóval mindenki tette a dolgát.

Összefoglalás

Mindkét helyen sokan voltak, ebben dönteni szerintem lehetetlen és felesleges kérdés is, viszont engedje meg a kedves olvasó így a cikk végén a szubjektívabbnál is szubjektívebb véleményem kisebb kifejtését. Alapvetően két dolgot szeretnék mondani, korfáról, és jelenlévőkről. A korfa – érzékelésem szerint – a két rendezvényen közel azonos volt. Ami a megjelentek attitűdjét illeti, azt gondolom fanatikus vezetőkultusz a TISZÁ-nál sokkal inkább megtalálható, mint a FIDESZ oldalán. Meredek ilyet elsőre leírni, de a T. Olvasó nézzen utána, hogy míg a FIDESZ-nél hivatásos, fizetett Orbánisták zengik tele a kommentmezőt (a személyi kultuszt még így sem súrolják bizonyos esetekben), egy átlagos Magyar Péter poszt alatt az érte megbolondulók tömegével ömlengenek vezetőjük nagyszerűségéről és tökéletességéről. A Békemenet hangulata (a Kossuth téri eseményeken!) egyértelműen dzsemboris volt, a Hősök terén lévő rendezvény viszont egyértelműen politikai demonstráció érzetű volt. Ennek kihangsúlyozását azért tartom fontosnak, mert ennek a dinamikának jelentősége lesz a jövő április választásokon. Hogy milyen, azt a kedves olvasó megítélésére bízom.

A politika sokak szemében egy misztikus dolog. Meg vagyunk győződve róla, hogy amit mi, hétköznapi emberek látunk, az nem a teljes valóság. A jó politikus ezzel szemben belátja az egész világot, melyhez velünk ellentétben neki az eszközök is rendelkezésére állnak, például az „igazi” közvéleménykutatások. A politika azonban végső soron sokkal egyszerűbb ennél. Stratégiai döntéshozás. Ezt pedig, ha nyitott szemmel járunk, az élet megannyi más területén is könnyen észrevehetjük.

Mert minden ennek ellentétére utaló jel mellett is tény, hogy a politika célja nem a következő választás megnyerése. A hatalom maga optimális esetben eszköz, ami a világ megváltoztatásához vezet. Ehhez persze fontos, hogy gondoljunk valamit a világról. És előnyös, ha az elveink mélyebbek a pillanatnyi politikai érdeknél. Ehhez szeretnék most egy esetet bemutatni. Abszolút megtörtént események, azonban könnyen felfedezhető bennük korunk egyik fő politikai dilemmájának analógiája.

A legnézettebb sport a világon a labdarúgás. A labdarúgás legtöbb jó csapata Európában játszik. Európa legtöbb jó csapata Angilában játszik. Néhányan azonban nem, például a Real Madrid, Barcelona, Bayern München, Napoli, Inter, PSG csak hogy néhányat említsek a legismertebbek közül. A játokosok átigazolásai azonban egyértelmű tendenciákat rajzolnak ki. Az angol bajnokság 20 csapata 2025 nyarán 3,59 milliárd (billion) Eurót költött játékosokra, összességében pedig 1,51 milliárddal többért vásároltak, mint értékesítettek. Ennyit bukott tehát a liga húsz csapata összesen a transzferekből. A mögöttük álló pénzügyi monstrum erejét azonban jól példázza, hogy a második legnagyobb összesített vesztesége az olasz bajnokságnak volt az európai topligák között (a kettő között ott a szaúdi és a török liga, de nekik egész más a modelljük, ezért most irrelevánsak). Az olaszok összesen nagyjából 75,8 millió eurós mínuszban jöttek ki. Ez hozzávetőlegesen huszadrésze(!) az angol veszteségnek.

A pénzügyi különbséget két anekdotikus példával lehet még érzékletesebbé tenni. A tavaly angol bajnok Liverpool három olyan játékost is vásárolt, akiért többet fizetett, mint 75,8 millió euró. De különbség nem csak pénzben van, presztízsben is. A német bajnokságot 2024-ben veretlenül megnyerő Bayer Leverkusen egyik alapembere volt Granit Xhaka. Ő, a Leverkusen edzőjének egyértelmű marasztalása ellenére is, egy éppen feljutó angol csapatba igazolt. Ismétlem, egy olyan csapatból váltott, melynek továbbra is alapembere lehetett volna, s amelyik az elmúlt két évben a német bajnoki címért szállt versenybe, egyszer el is hódítva azt.

Ebben a helyzetben minden más európai liga csapatainak vezetői kénytelenek kényelmetlen kérdéseket tenni fel maguknak arról, hogy hogyan tudnak hosszú távon is versenyezni az angol csapatokkal. És ez nem csak a ligák egy vagy két Bajnokok Ligájára esélyes csapatánál kérdés, hiszen a két alacsonyabb szintű európai kupasorozatot a tavalyi évben például rendre angol csapatok nyerték.

A helyzetre több megoldási konstrukcióval is próbálkoztak már. Az alapvető probléma, hogy a folyamat öngerjesztő. Az angol csapatoknak azért van sokkal több pénze, mert a közvetítési vagy szponzorációs bevételeik kimagaslóak. Ezek pedig azért kimagaslóak, mert a legrosszabb csapatok is nagyon erősek és megszorongathatják a legjobbakat is a ligán belül. Ezt a helyzetet meg lehet próbálni megteremteni például a spanyol bajnokságban, azonban a két legnagyobb csapat ezt nem érzi érdekének, mert egyelőre ők fel tudják venni a versenyt az angol elitcsapatokkal azon az évi nagyjából 5-6 meccsen, amikor találkoznak.

A spanyol bajnokság azonban így is szeretne több bevételt termelni összesen, hiszen az átlagszínvonal végső soron mégis ebből emelhető. Erre pedig azt a megoldást találták, hogy megpróbálják az egyre növekvő amerikai piacot a saját ligájuk felé orientálni. A probléma az, hogy ez evidensen nem csak nekik jutott eszükbe. Mindenki hirdeti a bajnokságát és a csapatait, és akinek elve több a pénze, az ebben a marketing versenyben is jobb esélyekkel indul. A spanyolok ezért szintet léptek. Úgy döntöttek, ők meccseket is kivisznek Amerikába. Bizony, két spanyol csapat a bajnoki mérkőzését (ahol ugye valaki hivatalosan hazai pályán játszik) egy másik kontinensen bonyolítja le. Ráadásul, hogy az érdeklődés garantált legyen, ezért ezt két aránylag nagyobb csapattal kellene megejteni.

A szurkolók természetesen felháborodtak. Azonban a szurkolói igény kettős, és feloldhatatlan ellentmondásban áll önmagával. Azt szeretnék ugyanis, hogy a liga legyen világszínvonalú, de kevésbé kommersz, mint az angol bajnokság. Játszanak itt a legjobb játékosok, de ne álljanak a csapatok mögött arab olajállamok vagy amerikai nagybefektetők.

Ilyen helyzetben a klubok vezetése és a velük egyeztető liga vezetés előtt két út áll. Vagy szigorúan szabályokkal igyekeznek fenntartani mindazt, ami a focit közel tudja tartani az átlagemberhez, azonba ezzel egyre gyorsuló ütemben veszítik el a versenyképességüket, vagy pedig mindent annak megtartásnak rendelnek alá, kockáztatva identitásukat is a procedúra közben. Ráadásul, ha egy liga elkezdi külföldre vinni a meccset a többi is jó eséllyel kénytelen lesz követni a példát vagy elfogadni, hogy már hozzájuk képest is komoly gazdasági hátrányuk lesz.

Nem állítom, hogy tudom a helyzetre a jó megoldást. Azonban értékes analógiának gondolom, ami segíthet megérteni például az Európai Unió helyzetét a világban pillanatnyilag. Itt egy új technológia, az AI, ami felforgatja a világot. Az nyerhet vele nagyot, aki leghamarabb, és leggátlástalanabbul kezdi el fejleszteni. Ráadásul vannak eleve gazdagabb országok, akik többet tudnak ebbe befektetni. Velük szemben az EU a szigorúbb szabályozást választja a korlátozásmentes fejlesztés helyett. Ugyanakkor a választói akarat kettős, és önmagának ellentmondó, mert egyszerre félnek a mesterséges intelligenciától, de akarják, hogy az országok gazdasági erejének oszlopa lehessen.

Azonban nem szükséges külpolitikai példát vennünk, az értékek megőrzése vagy profit dilemma remekül vihető át belföldi kérdésekre is. Az akkumulátorgyárak telepítésének kérdése is végső soron erről szól. A választói akarat ismét kettős, és önmagának ellentmondó, mert egyszerre szeretnének gazdaságilag erős Magyarországot, de nem szeretnék ennek a környezeti hatásait a saját bőrükön elviselni.

Az analógiák nyilván nem tökéletesek, de azt hiszem abban a tekintetben érzékletesek, hogy azok a dilemmák, amik a politikát meghatározzák egyáltalán nem specifikusak a politikára nézve. Jellegében hasonló dolgokkal az ember akár egy hobbija során is találkozhat. Ennek a felismerése pedig elengedhetetlen a politika misztifikációjának megállításához. Bárki, aki elgondolkodik azon, hogy szeretné-e, ha a spanyol bajnokság rangadóit az Amerikai Egyesült Államokban játszanák, az politikai gondolkodást végez. Ezt pedig megteszi mindaz a rengeteg játékos, edző és főleg szurkoló, akik közösen álltak ki ez ellen. A labdarúgócsapatok ultráiról általában nem az a kép él az emberek fejében, hogy diplomaták, tanárok, tudósok, értelmiségiek. Azonban ez nem akadályozza őket abban, hogy politikai döntéseket képesek legyenek meghozni. Fel kell tehát ismerni, hogy ezeknek a kérdéseknek a megértése nem az elit kiváltsága, megválaszolása pedig nem az elit kizárólagos joga.

Ez egy szükséges első lépés lenne ahhoz, hogy az ellenkező véleményen lévőket ne butának vagy tájékozatlannak, csak máshogy gondolkodónak tartsuk.  Ha pedig mint társadalom végre realizáljuk azt, hogy a politikai dilemmák bármilyen átlagember számára is tudnak átélhetőek lenni, akkor talán végre nem fogjuk beérni irányított kérdéses konzultációkkal, „jókra” és „rosszakra” osztott leegyszerűsítő világmagyarázatokkal vagy füstös szobákban hozott döntésekkel. A cél a másokkal együtt gondolkodás, nem pedig a mások helyett gondolkodás kellene, hogy legyen.