A politika sokak szemében egy misztikus dolog. Meg vagyunk győződve róla, hogy amit mi, hétköznapi emberek látunk, az nem a teljes valóság. A jó politikus ezzel szemben belátja az egész világot, melyhez velünk ellentétben neki az eszközök is rendelkezésére állnak, például az „igazi” közvéleménykutatások. A politika azonban végső soron sokkal egyszerűbb ennél. Stratégiai döntéshozás. Ezt pedig, ha nyitott szemmel járunk, az élet megannyi más területén is könnyen észrevehetjük.
Mert minden ennek ellentétére utaló jel mellett is tény, hogy a politika célja nem a következő választás megnyerése. A hatalom maga optimális esetben eszköz, ami a világ megváltoztatásához vezet. Ehhez persze fontos, hogy gondoljunk valamit a világról. És előnyös, ha az elveink mélyebbek a pillanatnyi politikai érdeknél. Ehhez szeretnék most egy esetet bemutatni. Abszolút megtörtént események, azonban könnyen felfedezhető bennük korunk egyik fő politikai dilemmájának analógiája.
A legnézettebb sport a világon a labdarúgás. A labdarúgás legtöbb jó csapata Európában játszik. Európa legtöbb jó csapata Angilában játszik. Néhányan azonban nem, például a Real Madrid, Barcelona, Bayern München, Napoli, Inter, PSG csak hogy néhányat említsek a legismertebbek közül. A játokosok átigazolásai azonban egyértelmű tendenciákat rajzolnak ki. Az angol bajnokság 20 csapata 2025 nyarán 3,59 milliárd (billion) Eurót költött játékosokra, összességében pedig 1,51 milliárddal többért vásároltak, mint értékesítettek. Ennyit bukott tehát a liga húsz csapata összesen a transzferekből. A mögöttük álló pénzügyi monstrum erejét azonban jól példázza, hogy a második legnagyobb összesített vesztesége az olasz bajnokságnak volt az európai topligák között (a kettő között ott a szaúdi és a török liga, de nekik egész más a modelljük, ezért most irrelevánsak). Az olaszok összesen nagyjából 75,8 millió eurós mínuszban jöttek ki. Ez hozzávetőlegesen huszadrésze(!) az angol veszteségnek.
A pénzügyi különbséget két anekdotikus példával lehet még érzékletesebbé tenni. A tavaly angol bajnok Liverpool három olyan játékost is vásárolt, akiért többet fizetett, mint 75,8 millió euró. De különbség nem csak pénzben van, presztízsben is. A német bajnokságot 2024-ben veretlenül megnyerő Bayer Leverkusen egyik alapembere volt Granit Xhaka. Ő, a Leverkusen edzőjének egyértelmű marasztalása ellenére is, egy éppen feljutó angol csapatba igazolt. Ismétlem, egy olyan csapatból váltott, melynek továbbra is alapembere lehetett volna, s amelyik az elmúlt két évben a német bajnoki címért szállt versenybe, egyszer el is hódítva azt.
Ebben a helyzetben minden más európai liga csapatainak vezetői kénytelenek kényelmetlen kérdéseket tenni fel maguknak arról, hogy hogyan tudnak hosszú távon is versenyezni az angol csapatokkal. És ez nem csak a ligák egy vagy két Bajnokok Ligájára esélyes csapatánál kérdés, hiszen a két alacsonyabb szintű európai kupasorozatot a tavalyi évben például rendre angol csapatok nyerték.
A helyzetre több megoldási konstrukcióval is próbálkoztak már. Az alapvető probléma, hogy a folyamat öngerjesztő. Az angol csapatoknak azért van sokkal több pénze, mert a közvetítési vagy szponzorációs bevételeik kimagaslóak. Ezek pedig azért kimagaslóak, mert a legrosszabb csapatok is nagyon erősek és megszorongathatják a legjobbakat is a ligán belül. Ezt a helyzetet meg lehet próbálni megteremteni például a spanyol bajnokságban, azonban a két legnagyobb csapat ezt nem érzi érdekének, mert egyelőre ők fel tudják venni a versenyt az angol elitcsapatokkal azon az évi nagyjából 5-6 meccsen, amikor találkoznak.
A spanyol bajnokság azonban így is szeretne több bevételt termelni összesen, hiszen az átlagszínvonal végső soron mégis ebből emelhető. Erre pedig azt a megoldást találták, hogy megpróbálják az egyre növekvő amerikai piacot a saját ligájuk felé orientálni. A probléma az, hogy ez evidensen nem csak nekik jutott eszükbe. Mindenki hirdeti a bajnokságát és a csapatait, és akinek elve több a pénze, az ebben a marketing versenyben is jobb esélyekkel indul. A spanyolok ezért szintet léptek. Úgy döntöttek, ők meccseket is kivisznek Amerikába. Bizony, két spanyol csapat a bajnoki mérkőzését (ahol ugye valaki hivatalosan hazai pályán játszik) egy másik kontinensen bonyolítja le. Ráadásul, hogy az érdeklődés garantált legyen, ezért ezt két aránylag nagyobb csapattal kellene megejteni.
A szurkolók természetesen felháborodtak. Azonban a szurkolói igény kettős, és feloldhatatlan ellentmondásban áll önmagával. Azt szeretnék ugyanis, hogy a liga legyen világszínvonalú, de kevésbé kommersz, mint az angol bajnokság. Játszanak itt a legjobb játékosok, de ne álljanak a csapatok mögött arab olajállamok vagy amerikai nagybefektetők.
Ilyen helyzetben a klubok vezetése és a velük egyeztető liga vezetés előtt két út áll. Vagy szigorúan szabályokkal igyekeznek fenntartani mindazt, ami a focit közel tudja tartani az átlagemberhez, azonba ezzel egyre gyorsuló ütemben veszítik el a versenyképességüket, vagy pedig mindent annak megtartásnak rendelnek alá, kockáztatva identitásukat is a procedúra közben. Ráadásul, ha egy liga elkezdi külföldre vinni a meccset a többi is jó eséllyel kénytelen lesz követni a példát vagy elfogadni, hogy már hozzájuk képest is komoly gazdasági hátrányuk lesz.
Nem állítom, hogy tudom a helyzetre a jó megoldást. Azonban értékes analógiának gondolom, ami segíthet megérteni például az Európai Unió helyzetét a világban pillanatnyilag. Itt egy új technológia, az AI, ami felforgatja a világot. Az nyerhet vele nagyot, aki leghamarabb, és leggátlástalanabbul kezdi el fejleszteni. Ráadásul vannak eleve gazdagabb országok, akik többet tudnak ebbe befektetni. Velük szemben az EU a szigorúbb szabályozást választja a korlátozásmentes fejlesztés helyett. Ugyanakkor a választói akarat kettős, és önmagának ellentmondó, mert egyszerre félnek a mesterséges intelligenciától, de akarják, hogy az országok gazdasági erejének oszlopa lehessen.
Azonban nem szükséges külpolitikai példát vennünk, az értékek megőrzése vagy profit dilemma remekül vihető át belföldi kérdésekre is. Az akkumulátorgyárak telepítésének kérdése is végső soron erről szól. A választói akarat ismét kettős, és önmagának ellentmondó, mert egyszerre szeretnének gazdaságilag erős Magyarországot, de nem szeretnék ennek a környezeti hatásait a saját bőrükön elviselni.
Az analógiák nyilván nem tökéletesek, de azt hiszem abban a tekintetben érzékletesek, hogy azok a dilemmák, amik a politikát meghatározzák egyáltalán nem specifikusak a politikára nézve. Jellegében hasonló dolgokkal az ember akár egy hobbija során is találkozhat. Ennek a felismerése pedig elengedhetetlen a politika misztifikációjának megállításához. Bárki, aki elgondolkodik azon, hogy szeretné-e, ha a spanyol bajnokság rangadóit az Amerikai Egyesült Államokban játszanák, az politikai gondolkodást végez. Ezt pedig megteszi mindaz a rengeteg játékos, edző és főleg szurkoló, akik közösen álltak ki ez ellen. A labdarúgócsapatok ultráiról általában nem az a kép él az emberek fejében, hogy diplomaták, tanárok, tudósok, értelmiségiek. Azonban ez nem akadályozza őket abban, hogy politikai döntéseket képesek legyenek meghozni. Fel kell tehát ismerni, hogy ezeknek a kérdéseknek a megértése nem az elit kiváltsága, megválaszolása pedig nem az elit kizárólagos joga.
Ez egy szükséges első lépés lenne ahhoz, hogy az ellenkező véleményen lévőket ne butának vagy tájékozatlannak, csak máshogy gondolkodónak tartsuk. Ha pedig mint társadalom végre realizáljuk azt, hogy a politikai dilemmák bármilyen átlagember számára is tudnak átélhetőek lenni, akkor talán végre nem fogjuk beérni irányított kérdéses konzultációkkal, „jókra” és „rosszakra” osztott leegyszerűsítő világmagyarázatokkal vagy füstös szobákban hozott döntésekkel. A cél a másokkal együtt gondolkodás, nem pedig a mások helyett gondolkodás kellene, hogy legyen.
A konkrét kérdésekre (focimeccs, AI, akkumulátorgyár) én sem tudom a megoldást, de a cikk logikájával egyetértek annak ellenére, hogy soha nem jutott volna eszembe, hogy szinte bármilyen döntés vagy problémamegoldás politikai gondolkodásnak számít. Ez egy újszerű gondolat, de nagyon igaz, és ha széles körben elterjedne, akkor egyrészt tudatosabbak lennének az emberek, másrészt talán a nagy magyar széthúzást is meg lehetne szüntetni vagy legalábbis mérsékelni, és képesek lennénk végre összefogni, hogy egy jól működő országban élhessünk. És talán azt is meg kellene tanulni végre, hogy a profit nem minden és nem feltétlenül a pénz körül forog a világ. A pénz is, mint a választási győzelem, nem cél, hanem egy eszköz a jobb világ megteremtéséhez. Ha ezt mindenki tudná, talán nem csak kevesek lennének jó helyzetben, hanem az átlagember is jobban élhetne.