Szerző: Morvai Levente

Az utóbbi hetekben komoly licitálási verseny alakult ki a Warner Bros Discovery megszerzéséért. A verseny befutója végül a Netflix lett, legyőzve a Paramountot, illetve a Comcastet. A monopolisztikus tendenciák felett érzett fenntartásaimat félretéve is azt gondolom, hogy ez egy újabb lépés a filmipar halála felé. Igen, filmipar, és nem csupán a mozik, a kettő ugyanis – állítom -, hogy összefügg.

A streaming felemelkedése hosszú idő óta mutat aggasztó jeleket. Természeténél fogva törekszik a modell a monopólium megszerzése felé. Első életciklusukban ugyanis ezek egyáltalán nem képesek profitot termelni. Így a piac hosszútávú perspektívái között az egyik legreálisabb az, hogy a cégek milliárdokat lapátolnak a streaming szolgáltatásaikba, reménykedve abban, hogy kihal körülöttük az ellenállás. Azonban nem is ez a valódi probléma, hanem az, hogy például a Netflix nem a mozikat, hanem a TikTokot nevezi meg legfőbb riválisaként.

Ez elsőre egy pozitív dolognak is tűnhet. Akkor mégsem céljuk a mozik megölése – gondolhatnánk. Ezzel azonban két fontos probléma van. Az egyik, hogy ha így lenne sem mondanák ki a fogyasztói ellenszenvtől tartva, a másik, hogy a mozik megölése nem olyan közvetlen folyamat, mint azt hinnénk. A filmhez, mint médiumhoz hosszú ideig tartozott egy ethosz.

Moziba menni esemény, otthon bekapcsolni egy filmet a családi együttlét és közösség eszköze.

Lényegében, ha az ember filmet néz, arra figyel. Élesen elkülönült ettől a tévéfilm vagy a folytatásos sorozat műfaja. Ezeket be lehet kapcsolni sütés, takarítás, vasalás mellé. Az „igazi” film azonban esemény volt. Már csak azért is, mert az ember külön fizetett érte mozijegy vagy kölcsönzés formájában.

Ezt az ethoszt töri, törte meg a streaming. A Netflix modelljének kifejezett célja, hogy minél több másodképernyős, úgynevezett „second screen” tartalmat gyártsanak. Tartalmat, nem művészetet. Profin körülhatárolt paraméterekkel rendelkező termékeket, amiknek az egyetlen célja az, hogy az előfizetői számot maximalizálja. Ehhez segít, ha van időnként egy Squid Game vagy Stranger Things vagy Tőrbe ejtve folytatás is. Olyan sorozatok, amik betörnek a közbeszédbe. Fontos ugyanakkor látni, hogy a kapitalista logika mentén ez a vállalati életciklus korai szakaszában mérvadóbb.

A streaming piaca egyértelműen túl van töltve jelenleg. Különösen igaz ez Amerikában. Olyan nagy nevek mellett, mint a Netflix, HBO Max, Disney+, Amazon Prime, Apple TV, Peacock vagy Hulu rengeteg kisebb szolgáltatás is van, amik valamilyen módon specializálódtak, például CrunchyRoll, Mubi, Tubi stb. Egy ilyen piacon tehát egy új szolgáltatónak először is fel kell hívnia magára a figyelmet. Ezt úgy tudja megtenni, ha készít valami nagy hírértékűt. Ezért készült az Amazon nagy port kavaró Gyűrűk ura előzménysorozata is például, az HBO esetén a Trónok harca, vagy ezért mozgatott meg az Apple minden követ, hogy Oscar díjas legyen a Coda (még akkor is, ha náluk ezt a státuszt végül inkább a Severance érte el). A Netflix esetében ez a Stranger Things volt, ami megteremtette azt az érzést, hogy most mindenki erről beszél és elő kell fizetni, hogy ne maradj ki.

Azonban a sorozatoknak általában előbb-utóbb vége és innentől az előfizetők megtartása az elsődleges cél. Ehhez pedig sokkal megbízhatóbb modell alacsony figyelmet igénylő angolul „slop content”-nek becézett, első sorban az agy kikapcsolására szolgáló dolgokat legyártani.

Mindez persze nem jelenti kategorikusan a film, mint művészeti forma halálát. Legalábbis önmagában biztosan nem. Az már csak statisztikailag is lehetetlen, hogy egy stúdió, ami évente több száz filmet vagy sorozatot készít, ne csináljon akár csak véletlenül egy-két kiemelkedőt is. Azonban nehéz eltekinteni a kérdéstől, hogy mit preferálnánk, ha a nagyköltségvetésű filmek olyanok lennének, mint a Barbie és az Oppenheimer (melyekre sok rosszat lehet mondani, de érezhető művészi törődéssel készültek) vagy mint a Gray Man és az Electric State (a Netflix két valaha készült legnagyobb költségvetésű filmje)?

Ugyanis ennek a cikknek az egész ötlete azért vetődött fel bennem, mert újra előkerült a Netflix egyik CEO-jának mondata, aki szerint a Barbie és az Oppenheimer ugyanilyen jól működött volna streamingen is, illetve egyáltalán nem más telefonon nézni a filmeket.

A Netflix azt állítja, hogy azokat a Warner filmeket, amiket az eddigi megállapodások alapján moziba is terveztek küldeni, fognak is menni moziban, csak rövidebb ideig, hogy minél előbb streamingre lehessen tenni őket. Sajnos, ennek az üzenetnek az a lényege, hogy ez a maximum, amit várhatunk tőlük.

Mi lesz mindennek a tényleges, érzékelhető negatív következménye? Egyrészt a moziba járási szándék további csökkenése. Teljesen logikus, hogy az emberek kevésbé akarnak elmenni egy filmre, ha pár napon belül megnézhetik otthon, anélkül, hogy külön fizetniük kellene. Másrészt, a pusztán profitra alapuló logika mentén egyre kevésbé a művészeti értéke fog számítani egy-egy alkotásnak.

Természetesen a tőke logikája működött eddig is, ez az egész stúdió és produceri rendszer lényege, de egy moziba küldött film nem tudta a hosszú távon a művészetnek legkárosabb tendenciákat olyan módon és mértékben erősíteni, mint a streaming teszi ezt most.

Fenntartom, nem csak másodképernyőre készített tartalmak lesznek, nem szűnnek meg a művészeti alkotások, amíg nem szűnnek meg azok az emberek, akikben belső igény van ilyet létrehozni és az azok az emberek sem, akik ezt fogyasztani akarják. De veszélyes ignorancia nem rámutatni, amikor a nagy cégek mindent megtesznek azért, hogy csökkenjen a művészeti értéket elváró filmnézők száma. Mert művészetet létrehozni mindig sokkal kockázatosabb lesz. Inkább hoznának egy megbízható közepes szintet, mint kísérleteznének, megkockáztatva, hogy a közönség nem fog rezonálni egy-egy alkotásra.

Ezzel a gondolkodással viszont nem lehet megmondani hány mesterműtől fosztották meg a világot.

A napokban jelent meg a Csaknekedkislány negyedik albuma, a Na ná ba bám, a Kobraszív és a CSNK után Most névre keresztelve. Ez nem egy albumkritika, inkább egy elemzése azoknak a témaválasztási és szövegírási tendenciáknak, amik fellelhetőek a zenekar munkásságában. Ehhez most szeretnék eltekinteni minden ezen túli kontextustól, részben mert lehetetlen lenne végighallgatni minden interjút, amit a tagok valaha adtak, részben pedig mert ezzel a hallgatóik nagy része sem próbálkozik. Ami pedig engem érdekel, az az, hogy egy átlagos hallgató milyen tanulságokat, konklúziókat vonhat le a számokat hallgatva. 

Az első két Csaknekedkislány album alapvetően szerelmes számokból állt, az őszintén és nagyon mélyen megélt, de gyakran nagyon rosszul sikerülő romantikus történeteit mesélte a lírai én. A CSNK album hirtelen egészen más irányt hozott, rengeteg politikai szöveggel. Az, hogy egy irányváltásnak történnie kellett, az evidens volt, mert senkinek nincs végtelen sok rosszul sikerült kapcsolata, ráadásul a zenekar frontembere is megházasodott közben. Annak, hogy politikai szerepvállalás irányába fordult a zenekar, egyébként nem sok előjele volt az első két albumon. A negyedik lemez aztán a korábbi két irányvonal ötvözésének is tekinthető.

Így az album egyik legfontosabb feladata az volt, hogy ezeket össze tudja fésülni valahogy úgy, hogy koherens egészet tudjon alkotni. Erre pedig kétszer is elég egyértelmű kísérletet tesz a zenekar. Először a Rómeó mindig meghal című dalban, ahol a hősszerelmes halálát a nyomornegyedi létből és kilátástalanságból vezeti le. „Sose szűnik meg az éhség/Lassú méreg a szegénység/Rómeó mindig meghal/Míg odakint szerelem van/És embert öl a nyomor”. Ennek van egy másik előképe is a lemezen, ahol a zenekar az önpusztítással szemben foglal állást, legyen az drog vagy akár alkohol. 

A második ötvözése a szerelemnek és a mozgalmiságnak a Munka című dalban van. Ez alapvetően egy felhívás a moralizáló értelmiségnek (heló), hogy szavak helyett időnként tettekben is tehetnének a változásért. A dalnak sok erős állítása van, és nincs kétségem afelől, hogy ha komolyabb utóélete lesz véletlenül a magyar közéletben, az a „Fasisztákkal nem találkozunk középen” vagy a „Bilincset a kezére a cinikus geciknek” sorok miatt lesz. Azonban az album általános témái szempontjából nem ezek a leglényegesebb mondások. „Csináljunk világot, az munka látod/Szerelemmel béleld ki a kabátod”, illetve „Győzni kell, hogy átmentsük a szerelmünket” Ezek első ránézésre simán a Make love not war szlogen modern átfogalmazásai, Make love, and only go to war with fasicts-re vagy valami hasonlóra. 

Azonban ez egy komoly dilemmát helyez elénk. Ugyanis létezik az a narratíva, hogy azért kell a fasisztákkal szembeszállni, hogy szabadon szerethessen az ember. Azonban a Csaknekedkislány dalokban következetesen nem ez jelenik meg. Nagyon konzisztensen a kizsákmányolás, egyenlőtlenségek, szegénység van megjelölve alapvető problémaként. A baloldaliságnak inkább a munkás jegyei vannak kidomborítva, nem az identitáspolitikaiak. Ekkor viszont mégis disszonáns, hogy a legaktívabban cselekvésre hívó szám eszköznek és célnak is identitáspolitikát jelöl meg. 

Hacsak nem gondoljuk újra az identitáspolitika definícióját. Manapság ez leginkább arra redukálódott, hogy hány színesbőrű színész játszik egy filmben vagy indulhatnak-e transzneműek az olimpián. És félreértés ne essék, adott közösségek számára ezek bizonyára nagyon fontos kérdések, de van az identitáspolitikának egy tágabb halmaza, ami szinte az egész társadalmat érinti. Ez a férfi-női viszony, aminek a küzdelmeit márpedig nem haladtuk meg társadalmilag. Lehet, hogy már jogi egyenlőség van a két nem között, de ettől még a nők sokkal több láthatatlan munkát végeznek például, amit mindenki természetesnek vesz tőlük. 

De amiről beszélek, az nem feminizmus a szó köznyelvi értelmében, mert ezek a problémák a férfiakat ugyanúgy érintik. Az úgynevezett male loneliness epidemic azaz férfi elmagányosodás magasabb szinteken jár, mint valaha. Egy férfivel szemben is társadalmi elvárások tömege van és nem lesz rájuk nézve kevésbé káros attól, hogy a normákat magukat is férfiak alkották. Általános jelenség, hogy a férfiak nincsenek jó kapcsolatban a saját érzelmi világukkal, nem tudnak az érzéseikről beszélni. 

Ehhez képest a Csaknekedkislány első két albumán, mint fentebb is írtam érzelmeiket nagyon mélyen és őszintén megélő férfiakat látunk. Akik nem félnek ezt kitárni a világ elé sem. Ne legyenek kétségeink, nem véletlen, hogy a zenekar közönsége milyen nagy százalékban áll lányokból, nőkből, akik lelkesen üvöltik az olyan sorokat is, hogy „Beheged minden és egy idő múlva/Nem haragszom már rád, te kurva”. 

Tehát valójában a Csaknekedkislány mindig is identitáspolitizált. Mindig is egyértelműen kiálltak egy olyan férfikép mellett, aki őszinte, aki szerelmes, aki újra és újra elbukik, aki mérges a nőkre, akik nincsenek vele, akinek adogatják egymásnak a szívét a lányok és aki nem tudja, hogy ezzel mit csináljon. És attól, hogy a zenekar frontembere soha nem állt ki a színpadra és mondta bele a mikrofonban érthetően és didaktikusan, hogy a férfi bezárkózás nem jó dolog, fontos, hogy őszinték legyünk magunkkal és a negatív érzelmeink nem a gyengeség jelei, attól még ez a zene közvetített üzenete volt egészen a kezdetektől. 

Ebben az értelemben nem is számít, hogy amikor csinálták tudatos volt-e vagy ösztönös. A harmadik album óta a prominens mozgalmi témák fényében egyre tudatosabbnak tűnnek a szerelmi témaválasztások is. A negyedik albumon pedig egyértelmű összefonódás és ezáltal állásfoglalás is van a zenekar tagjai által elképzelt helyes világról, aminek része, hogy megszűnik a kizsákmányolás, de része az is, hogy a férfiaknak szabad dolgokat éreznie.

A politika sokak szemében egy misztikus dolog. Meg vagyunk győződve róla, hogy amit mi, hétköznapi emberek látunk, az nem a teljes valóság. A jó politikus ezzel szemben belátja az egész világot, melyhez velünk ellentétben neki az eszközök is rendelkezésére állnak, például az „igazi” közvéleménykutatások. A politika azonban végső soron sokkal egyszerűbb ennél. Stratégiai döntéshozás. Ezt pedig, ha nyitott szemmel járunk, az élet megannyi más területén is könnyen észrevehetjük.

Mert minden ennek ellentétére utaló jel mellett is tény, hogy a politika célja nem a következő választás megnyerése. A hatalom maga optimális esetben eszköz, ami a világ megváltoztatásához vezet. Ehhez persze fontos, hogy gondoljunk valamit a világról. És előnyös, ha az elveink mélyebbek a pillanatnyi politikai érdeknél. Ehhez szeretnék most egy esetet bemutatni. Abszolút megtörtént események, azonban könnyen felfedezhető bennük korunk egyik fő politikai dilemmájának analógiája.

A legnézettebb sport a világon a labdarúgás. A labdarúgás legtöbb jó csapata Európában játszik. Európa legtöbb jó csapata Angilában játszik. Néhányan azonban nem, például a Real Madrid, Barcelona, Bayern München, Napoli, Inter, PSG csak hogy néhányat említsek a legismertebbek közül. A játokosok átigazolásai azonban egyértelmű tendenciákat rajzolnak ki. Az angol bajnokság 20 csapata 2025 nyarán 3,59 milliárd (billion) Eurót költött játékosokra, összességében pedig 1,51 milliárddal többért vásároltak, mint értékesítettek. Ennyit bukott tehát a liga húsz csapata összesen a transzferekből. A mögöttük álló pénzügyi monstrum erejét azonban jól példázza, hogy a második legnagyobb összesített vesztesége az olasz bajnokságnak volt az európai topligák között (a kettő között ott a szaúdi és a török liga, de nekik egész más a modelljük, ezért most irrelevánsak). Az olaszok összesen nagyjából 75,8 millió eurós mínuszban jöttek ki. Ez hozzávetőlegesen huszadrésze(!) az angol veszteségnek.

A pénzügyi különbséget két anekdotikus példával lehet még érzékletesebbé tenni. A tavaly angol bajnok Liverpool három olyan játékost is vásárolt, akiért többet fizetett, mint 75,8 millió euró. De különbség nem csak pénzben van, presztízsben is. A német bajnokságot 2024-ben veretlenül megnyerő Bayer Leverkusen egyik alapembere volt Granit Xhaka. Ő, a Leverkusen edzőjének egyértelmű marasztalása ellenére is, egy éppen feljutó angol csapatba igazolt. Ismétlem, egy olyan csapatból váltott, melynek továbbra is alapembere lehetett volna, s amelyik az elmúlt két évben a német bajnoki címért szállt versenybe, egyszer el is hódítva azt.

Ebben a helyzetben minden más európai liga csapatainak vezetői kénytelenek kényelmetlen kérdéseket tenni fel maguknak arról, hogy hogyan tudnak hosszú távon is versenyezni az angol csapatokkal. És ez nem csak a ligák egy vagy két Bajnokok Ligájára esélyes csapatánál kérdés, hiszen a két alacsonyabb szintű európai kupasorozatot a tavalyi évben például rendre angol csapatok nyerték.

A helyzetre több megoldási konstrukcióval is próbálkoztak már. Az alapvető probléma, hogy a folyamat öngerjesztő. Az angol csapatoknak azért van sokkal több pénze, mert a közvetítési vagy szponzorációs bevételeik kimagaslóak. Ezek pedig azért kimagaslóak, mert a legrosszabb csapatok is nagyon erősek és megszorongathatják a legjobbakat is a ligán belül. Ezt a helyzetet meg lehet próbálni megteremteni például a spanyol bajnokságban, azonban a két legnagyobb csapat ezt nem érzi érdekének, mert egyelőre ők fel tudják venni a versenyt az angol elitcsapatokkal azon az évi nagyjából 5-6 meccsen, amikor találkoznak.

A spanyol bajnokság azonban így is szeretne több bevételt termelni összesen, hiszen az átlagszínvonal végső soron mégis ebből emelhető. Erre pedig azt a megoldást találták, hogy megpróbálják az egyre növekvő amerikai piacot a saját ligájuk felé orientálni. A probléma az, hogy ez evidensen nem csak nekik jutott eszükbe. Mindenki hirdeti a bajnokságát és a csapatait, és akinek elve több a pénze, az ebben a marketing versenyben is jobb esélyekkel indul. A spanyolok ezért szintet léptek. Úgy döntöttek, ők meccseket is kivisznek Amerikába. Bizony, két spanyol csapat a bajnoki mérkőzését (ahol ugye valaki hivatalosan hazai pályán játszik) egy másik kontinensen bonyolítja le. Ráadásul, hogy az érdeklődés garantált legyen, ezért ezt két aránylag nagyobb csapattal kellene megejteni.

A szurkolók természetesen felháborodtak. Azonban a szurkolói igény kettős, és feloldhatatlan ellentmondásban áll önmagával. Azt szeretnék ugyanis, hogy a liga legyen világszínvonalú, de kevésbé kommersz, mint az angol bajnokság. Játszanak itt a legjobb játékosok, de ne álljanak a csapatok mögött arab olajállamok vagy amerikai nagybefektetők.

Ilyen helyzetben a klubok vezetése és a velük egyeztető liga vezetés előtt két út áll. Vagy szigorúan szabályokkal igyekeznek fenntartani mindazt, ami a focit közel tudja tartani az átlagemberhez, azonba ezzel egyre gyorsuló ütemben veszítik el a versenyképességüket, vagy pedig mindent annak megtartásnak rendelnek alá, kockáztatva identitásukat is a procedúra közben. Ráadásul, ha egy liga elkezdi külföldre vinni a meccset a többi is jó eséllyel kénytelen lesz követni a példát vagy elfogadni, hogy már hozzájuk képest is komoly gazdasági hátrányuk lesz.

Nem állítom, hogy tudom a helyzetre a jó megoldást. Azonban értékes analógiának gondolom, ami segíthet megérteni például az Európai Unió helyzetét a világban pillanatnyilag. Itt egy új technológia, az AI, ami felforgatja a világot. Az nyerhet vele nagyot, aki leghamarabb, és leggátlástalanabbul kezdi el fejleszteni. Ráadásul vannak eleve gazdagabb országok, akik többet tudnak ebbe befektetni. Velük szemben az EU a szigorúbb szabályozást választja a korlátozásmentes fejlesztés helyett. Ugyanakkor a választói akarat kettős, és önmagának ellentmondó, mert egyszerre félnek a mesterséges intelligenciától, de akarják, hogy az országok gazdasági erejének oszlopa lehessen.

Azonban nem szükséges külpolitikai példát vennünk, az értékek megőrzése vagy profit dilemma remekül vihető át belföldi kérdésekre is. Az akkumulátorgyárak telepítésének kérdése is végső soron erről szól. A választói akarat ismét kettős, és önmagának ellentmondó, mert egyszerre szeretnének gazdaságilag erős Magyarországot, de nem szeretnék ennek a környezeti hatásait a saját bőrükön elviselni.

Az analógiák nyilván nem tökéletesek, de azt hiszem abban a tekintetben érzékletesek, hogy azok a dilemmák, amik a politikát meghatározzák egyáltalán nem specifikusak a politikára nézve. Jellegében hasonló dolgokkal az ember akár egy hobbija során is találkozhat. Ennek a felismerése pedig elengedhetetlen a politika misztifikációjának megállításához. Bárki, aki elgondolkodik azon, hogy szeretné-e, ha a spanyol bajnokság rangadóit az Amerikai Egyesült Államokban játszanák, az politikai gondolkodást végez. Ezt pedig megteszi mindaz a rengeteg játékos, edző és főleg szurkoló, akik közösen álltak ki ez ellen. A labdarúgócsapatok ultráiról általában nem az a kép él az emberek fejében, hogy diplomaták, tanárok, tudósok, értelmiségiek. Azonban ez nem akadályozza őket abban, hogy politikai döntéseket képesek legyenek meghozni. Fel kell tehát ismerni, hogy ezeknek a kérdéseknek a megértése nem az elit kiváltsága, megválaszolása pedig nem az elit kizárólagos joga.

Ez egy szükséges első lépés lenne ahhoz, hogy az ellenkező véleményen lévőket ne butának vagy tájékozatlannak, csak máshogy gondolkodónak tartsuk.  Ha pedig mint társadalom végre realizáljuk azt, hogy a politikai dilemmák bármilyen átlagember számára is tudnak átélhetőek lenni, akkor talán végre nem fogjuk beérni irányított kérdéses konzultációkkal, „jókra” és „rosszakra” osztott leegyszerűsítő világmagyarázatokkal vagy füstös szobákban hozott döntésekkel. A cél a másokkal együtt gondolkodás, nem pedig a mások helyett gondolkodás kellene, hogy legyen.

Október 23-án lesz egy Békemenet. Ez igazán nem meglepő, közeledik a választás, a Fidesz kipróbált kampányeszközéről beszélünk, meg akarják mutatni a tábornak, hogy még mindig sokan vannak, satöbbi. A lényeg, hogy ez időszerű, és alapvetően nem meglepő politikai cselekvés.

Október 23-án lesz egy Nemzeti Menet. Ez igazán nem meglepő, Magyar Péter még a vele legellenségesebb kutatás szerint is látótávolságon belül van a Fideszhez képest, meg akarja mutatni a tábornak, hogy egyre csak többen vannak, bemegy a szimbolikus terekbe, satöbbi.

Ezt bárki meg tudja állapítani minimális politikai tájékozottsággal is. Azonban végezzünk most egy gondolatkísérletet és bújjunk olyan emberek bőrébe, akiknek elvileg a minimálisnál jóval nagyobb a politikai tájékozottsága. Kérdezzük meg magunktól, a politikai elemzőktől, hogy miért nem egy tömegtüntetést tart a Tisza párt, mint tette azt március 15-én vagy épp egy évvel korábban?

Nos, ha a kormány felé húzó politikai elemzők lennénk, azt mondanánk, hogy a tömegtüntetés itt már nem elég. Ha kontrasztot teremtünk a nyári Pride-dal vagy Budapesti Büszkeség Menetével, akkor Magyar számára borzasztóan romboló ereje lenne, ha kiderülne, hogy többen voltak a nyáron egy nélküle megvalósuló kormányellenes megmozduláson. Ezt könnyebb elfedni, ha mozgásban vannak, és ezzel el tudja kenni azt a számháborús vereséget is, ami elkerülhetetlenül közelít felé.

Magyar kétségbeesetten igyekszik úgy tenni, mint ha a Fidesszel azonos polcon lenne akár támogatottságban akár politikai komolyanvehetőségben. Ezért igyekszik minél inkább a Fidesz szimbólumrendszerét használni, mert ezekkel az emberek fejében még mindig a stabilitás, megbízhatóság és ehhez hasonló asszociációk jelennek meg.

A kegyes olvasó képzeljen még ide néhány mondatot a Fidesz pillanatnyi toposzairól, adóemelésről, Ukrajnáról, adatszivárgásról, azonban mindez irreleváns azzal kapcsolatban, amit állítani szeretnék. Ami viszont nem irreleváns, az a következő:

Ha azonban kormányellenes politikai elemzők lennénk, azt mondanánk, hogy Magyar konfrontációs „üzemmódban” van és ez jelenleg jól működik neki. Vezet a komolyan vehető közvéleménykutatásokban a Fidesszel szemben, minél több közvetlen összehasonlítási helyzetet kreál, annál jobban látszik, hogy ezekben a kérdésekben a Fidesz előtt jár. Ilyen volt Kötcse és ilyen lesz a „menetek versenye” is. Amikor majd természetesen sokkal többen lesznek kint Magyar menetén, az kiütéses győzelmet jelent majd, és a sokat emlegetett átbillenés igazi katalizátora lehet.

Ezen felül Magyar rá akar erősíteni arra, hogy ő Orbán Viktorral van egy polcon. Ráadásul miközben a független sajtó nem végzi elég jól a munkáját, mert sokkal többet írnak a Fideszről, ezzel több média figyelmet tud irányítani magára.

A kegyes olvasó képzeljen még ide néhány mondatot az ellenzék pillanatnyi toposzairól, kórházakról, tömegközlekedésről, titokzatos Zsolti bácsikról, azonban mindez irreleváns azzal kapcsolatban, amit állítani szeretnék.

Ugyanis az látszik, hogy ugyanazt az eseményt egészen ellentétes módon is lehet értelmezni, az egyetlen, ami kapaszkodót tud adni, az a saját véleményünk. Azt fogjuk hitelesebbnek találni, aki jobban tükrözi azt, amit hinni szeretnénk, amiről szeretnénk, hogy az igazság legyen. Ugyanez a gondolatkísérlet tetszés szerint lefolytatható azzal kapcsolatban is, hogy melyik közvéleménykutatások mondanak igazat és melyek hazudnak a politikai előnyök reményében.

Arra azonban remélem jól tud rámutatni ez az írás is, hogy nem AZ igazságot keressük általában, hanem a saját igazságunkat. A politikai elemzők pedig végképp. A közvéleménykutatásokkal ellentétben itt könnyen elképzelhető, hogy egyáltalán nem hazudnak, amiket ők alapigazságoknak vesznek, abból valóban ezek a magyarázatok következnek. Az alapigazságaik azonban őket is megváltoztathatatlanul meghatározzák.

Erre persze a tájékozott, gondolkodó ember mondhatja azt, hogy ő mind a két oldalt meghallgatja. Ez azonban soha nem fog a véleményének lényegi felülvizsgálatához vezetni, hiszen, ha minden megkérdőjelezhető, akkor nincs semmi, ami a véleményváltozást katalizálhatná.

Ebben az esetben persze még mindig maradhatnánk az okok helyett a következmények vizsgálatánál. Végezzük el azonban a fenti gondolatkísérletet, ahol nem az okokra, hanem a következményekre kérdezünk rá a két elképzelt politikai elemzőnktől. Sőt, még csak ezt sem kell megtennünk, csak gondoljuk végig az elmúlt hónapokat. Elemzők magyarázták már meg, hogy a Fidesz Tisza-adó kampánya valójában a Tiszának segít (mert így nagyobb figyelmet kap a valódi adóprogramjuk) vagy hogy a Zsolti-bácsi pusmogás valójában a Fidesz előnyére válik (eltereli a figyelmet a valódi ügyről és ha majd kiderül, hogy egy hoax volt végérvényesen megrendül az ellenzéki hitelesség).

Mit jelent ez? Megérkeztünk a post-truth világba? Nem, az igazság nagyon is létezik, a politikai cselekvéseknek van hatása. Azonban az információs társadalom legfőbb paradoxona, hogy miközben minden információ megtalálható egy karnyújtásnyira, soha ilyen nehéz nem volt megtalálni a valódi igazságot. Ezt a hatalmas zajt és bizonytalanságot pedig kell valaki, hogy segítsen, hogy mi magunk navigálni tudjuk. Például egy politikai elemző.