Írnivalóm, úgy hiszem, lesz elég, mert utazni fogok; érdekesen írom-e le majd utamat vagy nem, ez más kérdés, vagyis ez a kérdés. Iparkodni fogok legalább, hogy anélkül is unalmas falusi magányodat leveleimmel még unalmasabbá ne tegyem. Nagyon jól tudom én azt, oh barátom, hogy a világon minden unalmas dolog unalmas, de a legunalmasabb az unalmas levél.
Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez. I.
„Az EU-ba? Ugyan már, ki akar itt csatlakozni az EU-ba?” – Túravezetőnk napszítta, barna bőre felhevül, ahogyan belelovallja magát a mondandójába. „Uram, én a háborúban egy szál karabéllyal a kezemben ültem az erdőben, várva, hogy jöjjenek az oroszok. Hol volt akkor a nyugat, hol volt Európa?”
Mindössze harmincadik percemet töltöm ebben az országban, de máris otthonosan érzem magam. A Mercedes kisbusz hátsó ülésén zötykölődve arcom az ablaküvegre tapad, ahogyan Kutaiszi repterét elhagyva a horizonton előbukkannak a Kaukázus hótakaróba burkolózó csúcsai. Ugyanakkor a távolba révedve se marad rejtve az utazó előtt a kettősség, mely az egész országra jellemző. Kigurulva a csili-vili modern reptérről beköszönt a grúz vidék valósága: az úton kóborló tehenek, a száguldó – autónak nevezett – roncshalmazok, a falvak nyomora.
Kedélyes idegenvezetőnk hangja ránt vissza az egyik grúz valóságból a másikba. „Azok ott a városban…. Szaakasvili hazaáruló bandája mind”. Bár ekkor még a grúz politikai élet nagy kérdéseiben való jártasságom leginkább a felületes szóval volt jellemezhető, mégis felfedezni véltem valami ismerőset ebben a harcos grúz hazafiban. Valamit, amivel mintha már találkoztam volna….
Kutaiszi az ország történelmi fővárosa, de a mítoszok világában jártas olvasók bizonyára tudják, hogy egykor Kolkhisz, az aranygyapjú hazájának központja volt. Sokezer éves történelmének lenyomatait szerencsénkre megőrizte: kolostorok, erődök és templomok vártak minket, 21. századi magyar Argonautákat, hogy ha aranygyapjúval nem is, de számtalan élménnyel a fedélzeten távozzunk.
Amiből ezt követően is akadt bőven, hiszen a mai főváros, Tbiliszi megközelítése önmagában is eposzi jelzőkért kiált. Bárhonnan is jöjjön az ember, a fővárost Észak-Dél irányban átszelő autópálya megkerülhetetlen csomópont. Ám Grúzia szívének egyetlen ütőere bizony néha igencsak ráérősen lüktet: csúcsidőben órák hosszat lehet merengve bámulni a tájat, mely a festői természetből gyorsan városszéli „idillé” változik. No meg persze rá lehet eszmélni arra is, hogy a tőlünk balra magasló hegyek mögött milyen árnyak rejtőznek.
Ugyanis a Kutaiszi-Gori-Tbiliszi útvonalat összekötő E60-as autópálya helyenként csupán méterekre fut az orosz hadsereg által 2008 augusztusa óta megszállva tartott Dél-Oszétia (Grúzia által el nem ismert) határától. Maga Tbiliszi is mindössze 30-40 kilométerre fekszik a tartománytól, vagyis korszerű tüzérséggel gond nélkül belőhető volna, ha odáig fajulna a helyzet.
Ez az igazi, kegyetlen grúz valóság. Ezt szükséges megértenünk akkor, amikor Grúziáról olvasunk a hírekben, vagy ha lehetőségünk adódik (márpedig adassék!) eljutni ebbe a gyönyörű, de minden értelemben megosztott országba.
Mire ismét észbe kapok, már a Tbiliszi Állami Egyetem épületének lépcsőjén baktatunk. Bent egy újabb valóság fogad minket: rengeteg külföldi diák és modern technika, hatalmas a nyüzsgés. A társadalom-és politikatudomány elismert professzoraival való beszélgetés során Grúzia újabb arcát mutatja meg nekünk. „Természetesen, az egész grúz társadalom kiáll az ország EU-tagsága mellett. De azok ott, a kormányban… a Kreml távvezérli őket, érti?” – A Grúz Álom névre keresztelt, 2012 óta hatalmon lévő pártról van szó, akiket az Európai Unió a 2024-es választás elcsalásával és oroszpártisággal vádol, mióta a kormány felfüggesztette az ország csatlakozási folyamatát. „A vidékiek… beszűkültek! Nem tudnak helyesen dönteni, meg vannak vezetve!” Hát ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a grúzok tradicionálisan erősen vallásos és ebből kifolyólag (nem is olyan enyhén) homofób nép. Ismerős, igaz? Csak tudnám, hogy honnan…
Gori: az ország megértéshez szükséges kirakós utolsó eleme. Nagyjából 15 kilométerre az oroszok megszállta területtől zajlik az élet: orosz turisták tömkelege keresi fel a nagy Sztálin büszke szülővárosának főattrakcióját, a Dzsugasvili életét bemutató múzeumot. Mert azt is látnunk kell, hogy Oroszország anyácska nem csak a jelenen (Abházia és Dél-Oszétia megszállása és a háború sebei mellett az ország külkereskedelmének döntő része bonyolódik közvetve vagy közvetlenül az oroszokkal), hanem az ország múltján is rajtahagyta szerető ölelésének nyomait.
Elsőre furcsának tűnik a társadalom minden tagjában meglévő zsigeri oroszellenesség – igen, ellenesség – és a vidáman Sztálin-zoknit és sarló-kalapácsos bögrét áruló piacosok kettőssége. Ahogyan az a nosztalgia is, amivel az idősebb grúzok a Szovjetunióra és benne Sztálin „atyácskára” tekintenek vissza. Belegondolva azonban mindabba a szörnyűségbe, amit ennek a szerencsétlen népnek át kellett élnie évezredes, traumákkal és megszállókkal teli történelme alatt, érthető, hogy miért vágynak vissza oly sokan a Szovjetunió relatív biztonságot nyújtó aranykorába.
Fájó szívvel és sajgó karokkal húzom magam után az élményekkel (és jó pár palack grúz nektárral) megpakolt bőröndömet. Merthogy nem csak a gyönyörű tájba, a fantasztikus borokba és az elképesztő grúz konyhába szerettem bele, hanem megkedveltem ezt a mindig jókedélyű, de súlyos terheket cipelő népet is. Legyenek azok angolul perfektül beszélő és kedélyes városi fiatalok, vagy a grúz vidék keménynyakú, vendégszerető lakói, magyarként több hasonlóságba futunk bele, mint azt elsőre gondolnánk.
És igen, ha politizálni támadna kedvünk, tessék vigyázni: bizonyos személyek és esetleges orosztudásunk említésével Tbiliszi közigazgatási határán belül csínján bánjunk, hacsak nem akarjuk megismerni a grúzok hagyományos vitarendezési módszereit is.
