“…akarsz-e játszani halált?”1
Az október novemberbe fordulása minden évben egy lehetőség, hogy foglalkozzunk életünk egyik legnagyobb kérdésével: a halállal.
Tesszük ezt két különböző ünnepen, három különböző naptári napon: mindenszentekkor, halottak napján és mindenszentek előestéjén – azaz halloweenkor.
Utóbbi nem olyan régen jelent meg hazánkban, az embereket pedig megosztja az egyszerre kétségtelenül provokatív és játékos szokáshalmaz. Pedig a halálhoz való viszonyulás és közösségi ünnepeink minden társadalom működésének központi kérdése, ezért érdemes közelebbről megvizsgálnunk napjaink ezen ünnepkörre vonatkozó trendjét: a halloweent.
Samhain, pápa, írek – hogyan jutottunk idáig?
Az októbervégi időszak eredetileg egy kelta ünnepnek, a samhainnak adott teret2: a pogány nép az aratás végéhez kötötte az új év kezdetét, ezt a napot pedig számos hiedelemmel övezték. Számunkra a legfontosabb, hogy úgy tartották, ezen a napon elvékonyodik az élők és a holtak világa közti határ, a szellemek pedig átjuthatnak az élőkhöz, akikben kárt is tehetnek. Ezt megelőzendő állatbőrbe bújva igyekeztek megtéveszteni, esetleg meg is ijeszteni a rossz szándékú szellemeket, valamint segíteni visszajutásukat a túlvilágra.
Ahogy a kelták a Római Birodalom fennhatósága alá kerültek, a samhain először feloldódott más, latin ünnepekkel, majd III. Gergely pápa döntésére a katolikus egyház áthelyezte a korábban tavasszal tartott mindenszentek ünnepét samhain idejére, hogy ezzel kiszorítsa a pogány hagyományokat.
Mindenszenteket3 a megdicsőült Egyház ünnepének is nevezhetjük, ez pedig rávilágít a samhain és a mindenszentek közötti jelentős hasonlóságra és különbségre egyaránt. A katolikusok három részre osztják Egyházukat – a küzdő, más néven zarándok Egyházra, azaz a jelenleg a Földön élő tagok közösségére, a szenvedő Egyházra, amely tagjai a tisztítótűzben várják üdvösségüket és a megdicsőült Egyházra, amelyet a már a mennyországba került lelkek alkotnak, – ami kifejezi, hogy ők is hisznek az élők és halottak közösségében és a köztük meglévő kapcsolatban, – nem csupán az év egy napján, de fontosnak láttak kijelölni egy napot, ami erre irányítja a figyelmünket. Elkárhozott, rossz szándékú lelkekről ugyanakkor nem emlékeznek meg.
Gergely pápa törekvése azonban csak részben bizonyult sikeresnek, ugyanis ír területeken a régi szokások egy része beleolvadt az új ünnep megülésébe, ahonnan induló bevándorlók az Amerikai Egyesült Államokba is elvitték azokat, ahol mindenszentek előestéjének – All Hallows’ Evenek –, azaz a halloweennek tartása elnyerte világhírű formáját.
Hazánkban az elmúlt néhány évtizedben lett egyre látványosabb a halloween térnyerése: a fiatalság örömmel gyűlik össze szórakozni – ez alkalommal jelmezben –, a gyerekek egyre több lakóközösségben járnak körbe apró ajándékokért, a legkülönfélébb lakásdekorokat és tematikus édességeket pedig minden korosztály előszeretettel fogyasztja.
A trend sokakban megütközést vált ki, a növekvő népszerűség mellett a társadalom egy része idegenkedik az új móditól. Az ünnepkör hazai bővülésének ellenzői fontos kérdésekre hívják fel a figyelmet, érdemesnek tartom végigvenni a leggyakoribb ellenvetések mögött rejlő dilemmákat.
- Meddig vicc és honnan horror? – Való-e a halállal szórakozni?
A csontváznak, szellemnek, vagy élőhalottnak maszkírozott fiatalok látványa sokakból vált ki ellenérzéseket, különösen, hogy az egy olyan ünnepet előz meg, amelyen az emberek általában csendesen, felelevenített gyásszal emlékeznek elhunyt szeretteikre, ezért a holtak kiforgatott megjelenítése méltatlannak hathat saját halottaikra nézve és egyesek szerint sérti az ünnep szomorúsággal telt magasztosságát. Ezen felül sokan tartják a gyerekekre nézve károsnak a halál ilyen jellegű bemutatását – és itt egyaránt jelennek meg fenntartások bagatellizálás és túlzott kendőzetlenség címén.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a temetőjárás hagyománya nem mindenszentekhez, hanem halottak napjához4 kötődik, amit régen is sokszor annak előestéjén5 végeztek, a két ünnep-, illetve emléknap tartalmának elhomályosodása és mindenszentek munkaszüneti nappá tétele miatt viszont mára november elseje vált a temetők legforgalmasabb napjává, a két szokás azonban alapvetően két különböző – bár kétségtelenül szoros kapcsolatban álló – ünnephez, illetve azok előestéjéhez kapcsolódna.
Félelmeink nevetségesként beállítása, az alakoskodás szorongásunkkal való megküzdés ősi formája. Az ijesztő dolgok megjelenítése segíthet azok valóságának feldolgozásában és könnyebbé tehetik a halál tabujának döntögetését, ami kétségtelenül fontos, különösen az olyan nemzedékek számára, akik általánosságban sokkal távolabbról találkoznak a halállal, mint korábbi generációk6.
Ugyanezen okból kifolyólag azonban érthető az a felvetés, hogy veszélyt jelent, ha ez a meseszerű – vagy épp brutális – ábrázolás adja a felnövő korosztály legmeghatározóbb képét a halálról, hiszen az pont gátolná az ahhoz való egészséges viszonyulást, tehát a halál valós arcával való szembenézés – bár nehezebb lehet, – elengedhetetlen része kell legyen az egyenletnek és nem szabad hagynunk, hogy ezen napokból kivesszen, vagy háttérbe szoruljon a halál feldolgozásának sokszor megterhelő belső munkája.
Hasonlóan fontos megemlíteni, hogy a halloween kavalkádja gyakran olyan elemeket is felvonultat, amelyek nem lennének szükségszerűen részei az emberi életnek. Olykor okkult, sátánista jelképek is helyet kapnak a forgatagban, amelyekre való érzékenyülésre a társadalomnak egyáltalán nincs szüksége.
Bár az okkultizmusnak erős összefüggései vannak a halállal és bizarr halálkultuszokkal, a halálnak nincsen szükségszerű összefüggése az okkultizmussal, tehát minden bizonnyal meg lehetne húzni egy éles határvonalat ezek között – a nehezebb kérdés csupán a “hol?”.
A boszorkányoknak például nem feltétlenül kellene hogy erős kötődésük legyen a halálhoz, kérdés azonban, hogy egy zöld parókás kislány miért ne férne meg az ijesztegető gyerekseregben, mennyiben lenne más, ha ugyanezt farsangkor tenné és ugyanezzel a lendülettel nem veszélyes-e a boszorkányokat pozitívan (is) beállító Óz, a csodák csodája, a Harry Potter, vagy némelyik népmesénk.
Különböző rítusok mímelésének azonban egyértelműen semmi keresnivalója sem gyerekek, sem senki más közelében, amelyek szintén ártalmatlannak tűnhetnek, de pont ezáltal lekicsinyel egy igen káros és veszélyes jelenséget, ezzel érzékenyebbé téve rá a társadalmat – pedig nem lenne elkerülhetetlen, hogy része legyen az ünnepkörnek.
A kettő közti határ (bár biztos vagyok benne, hogy vannak nálam sokkal szigorúbban és sokkal megengedőbben gondolkodók) megtalálása nem könnyű: elsősorban talán kulturális vizsgálatot igényel, hogy mely alapvetően ijesztő motívumok szervesültek a mesevilág részeként – például a boszorkányok – és melyek kapcsán asszociálunk valóságos gonosz jelenségekre. A feladatot pedig tovább nehezítik az olyan elemek jelenléte, amelyek a mi meséinknek nem képezik részét, másokénak viszont igen – így az élőhalottak, vagy a múmiák.
- Magyar ember vagyok, miért halloweeneznék?
A mindenszenteket megelőző alakoskodásnak valóban nincs hazai hagyománya, fontos azonban felismernünk, hogy számos nem magyar eredetű szokás sikeresen és jól beilleszkedett a mi kulturális közegünkbe – például az adventi koszorú készítése7, a húsvéti nyúl, vagy a fogtündér várása –, igaz, ezek hozzánk közelebb álló népektől származnak8 és/vagy kevésbé provokatív témát nyitottak meg, valamint jellemzően lassabb korokban érkeztek hozzánk, így fokozatosabban, módszeresebben szervesültek a mi szokásaink sorában.
Az új hagyományok bevezetéséhez való viszonyulásunk egy igen fontos kérdéshez vezet vissza: tulajdonképpen mi a szokásaink funkciója?
Egyfelől a közösség identitásának, öntudatának megőrzése. Az egyén számára kulcskérdés, hogy meg tudja-e magát közösségek részeként határozni, ezen igény kielégítésére pedig a globális közösség nem alkalmas. Az egyes csoportokat egyrészt tagjainak közös vonásai, másrészt más csoportoktól való különbözősége fogja össze, ezért fontos az egyediségük megtartása, aminek nem kedvez egy hirtelen, a miénktől aránylag távoli felfogású közegből átemelt szokás. Nincsenek halloweeni dalaink, vagy mondókáink, de még a magyar nyelvvel összeférő szavunk sincs rá, ezért globalizációs hatása erősebben érzékelhető és érthetőek az általa kiváltott ellenérzések.
A halloween helyzetét tovább rontja, hogy – legalábbis a hozzánk eljutó – tárgyi kultúrájához nem igazán lehet kötődni: a legtöbb tematikus dísztárgy és jelmez műanyag és igénye sincs rá, hogy ezt leplezze. Gasztronómiában sem kínál különösen sokat: a csokoládét és a gumicukrot eddig is ismertük, az egyetlen javára írható újdonság a sütőtök lelkesebb használata különböző sütemények készítésekor – amit én személyesen nem tudok üdvözölni, de ugye ízlések és pofonok…
A takarmánytök kifaragása, töklámpás készítése kedves hagyomány, bár ennek pont van magyar múltja. Tökvicsori9 néven számos tájegységen készítettek maguknak töklámpást a gyerekek és mókás kedvű felnőttek, hogy azzal ijesztegessék egymást. Töklámpás használatáról meglepően régi időkről szóló mondánk is van, miszerint Szent László király trónbitorló rokonát, Salamont toronyba záratta, aminek éjjeli megvilágítását faragott tökökbe helyezett gyertyákkal oldották meg, ami távolról is jól láthatóvá tette a tornyot, innen ered a mondás: “fénylik, mint Salamon töke”10.
Ugyanakkor minden tájidegenség, és különösebben szerethető innováció hiányának ellenére – hisz a beöltözést és a házalást is jól ismerjük farsangról, valamint gergelyezésről, lucázásról és regölésről – azt még a halloween legvérmesebb ellenlábasai is kénytelenek elismerni, hogy azon kevés alkalmak egyikét teremti meg ez a Dévénynél betörni11 szándékozó szokás, amikor a szomszédok újra egymásra köszönnek, a környékbeli szülők összefognak, megismerjük azokat, akikkel élünk – amit sajnos már nem tesz meg sem a lucázás, sem a gergelyezés, de lassan a farsang sem. Összességében tehát a halloween amennyire a globalizáció jelensége, annyira teremt helyi közösségeket és jelent ezáltal lokális értéket is. Az ilyen szokások másik fontos funkciója pedig a közösség tagjainak összetartása, közös szórakozás biztosítása, aminek a halloween meglepő hatékonysággal tesz eleget – legalábbis Budapest külkerületeiben.
A halloween épkézláb integrálása a magyar kultúrkörbe tehát nem könnyű feladat, mégis érdemes kísérletezni vele, mert az egymástól elidegenedő társadalmunk kevés feltörekvő szokásának egyike, amely közösségteremtő ereje meghatározó lehet. Felelősségünk, hogy valóban sajátunkévá tegyük az ünnepkör ezen messze földről érkezett hagyományát, vagy legalább próbát tegyünk rá.
- Én mindenszenteket és halottak napját tartok – nem halloweent!
Ahogy azt korábban felfejtettem, a halloween tulajdonképpen mindenszentek ünnepéhez kapcsolódó szokás, önmagában koránt sem ünnep – már csak azért sem, mert nincsen tárgya, amit ünnepelnénk rajta –, mégis sokan szembeállítják a szokást az ünnep magvával a hozzájuk kötődő megélések kontrasztja miatt, pedig mindenszentek egy örömteli ünnep, a katolikus egyház minden szentjének napja, akik megszámlálhatatlan sokaságuk miatt nem férnek be mind név szerint a kalendáriumba.
Mindenszentek és halottak napja között – hisz a halottak napja nem is ünnep-, hanem emléknap – valóban fedezhető fel hangvételbeli különbség, ez azonban teljesen tudatos: a római egyház célja, hogy a halottak napi emlékezésben jelenlévő reményt a mindenszentek bizonyságával is hangsúlyozza, miszerint mindannyian meg vagyunk hívva az örök életre.
A két jeles nap mögötti tartalom elhalványulása sokkal inkább írható az elvallástalanodás rovására, mintsem a halloweenéra – már csak azért is, mert az írek hosszú évszázadokig becsülettel ülték mindenszentek ünnepét a halloweeni szokások kíséretében. Nem az újdonság veszi el a régi fényét, a régi porosodása enged nagyobb fényt az újnak. Az embereknek szükségük van rá, hogy valamiképp szembenézzenek a halállal, a mindenszentek és halottak napja által erősített keresztény út híján valami más felé fordulnak és lássuk be, a kisebb ellenállás is arra viszi őket, hiszen szórakozni sokkal könnyebb, mint emlékezni, még akkor is, ha halottainkra emlékezni megélt istenhit híján is értékes.
Összefoglalva nem volna szükségszerű, hogy a halloween mindenszentektől vagy halottak napjától vonjon el figyelmet, sőt, egységben lehetne kezelni velük. A társadalom az ünnepkör tartalmától való eltávolodása miatt szokáshalmazzá igyekszik alacsonyítani azt, de mivel az általa feszegetett kérdéskör feldolgozása létszüksége, teljesen megszabadulni nem képes tőle. Így esik, hogy míg az emberek egyre nehezebben kötődnek az egyházi ünnepekhez, egyre többen fordulnak a pogány eredetű szokásokhoz – amiknek erős piaci motivációjú reklámja is van. Nem a halloweenért távolodik el a társadalom mindenszentektől és halottak napjától, hanem a két ünnep hiányát próbálja a halloween által pótolni.
Tiltsuk, tűrjük, támogassuk? – Hogyan tovább?
A halloween megjelenése okozta általános érdeklődést megülve véleményem szerint a következő három kérdést lenne érdemes tehát a közgondolkodás napirendjére vennünk az ünnepkör kapcsán:
- Mik a társadalmunkba betörekvő új szokások egészséges és biztonságos keretei?
- Hogyan alakíthatjuk azt a mi kultúrkörünkbe illeszthetővé, hogy idővel hagyománnyá is tehessük?
- Mivel irányíthatjuk vissza tekintetünket az ünnepkör központi kérdése felé?
Őszintén remélem, hogy – ha valószínűleg nem is ezen írás hatására, – a nem túl távoli jövőben valóban megindul ezzel kapcsolatban a tudatos társadalmi gondolkodás és együtt közeledünk majd ezen kérdések megválaszolása felé, hiszen egy egészséges közösség elengedhetetlen ismérve, hogy folyamatosan keresi – még ha meg talán egyénileg sem találhatja élete végéig – viszonyulását a halál felé.
2https://divany.hu/vilagom/halloween-eredete
3https://lexikon.katolikus.hu/M/Mindenszentek%20%C3%BCnnepe.html
4https://lexikon.katolikus.hu/H/halottak%20napja.html
5Az ókori zsidó időszámításban minden soron következő nap napnyugtával kezdődött, ami hatással volt a keresztény naptárak értelmezésére is: ünnepeink ülését már az azt megelőző nap estéjén megkezdi az Egyház.
6Gondolok itt arra a jelenségre, hogy szeretteink manapság rendszerint kórházban és nem a családi otthonban távoznak el, sőt, városiasodott életformánk miatt állatok halálával sem találkozunk rendszeresen közvetlenül.
7https://777blog.hu/2020/11/28/honnan-ered-az-adventi-koszoru
8vagy legalábbis rajtuk keresztül jutottak el hozzánk
9https://www.delmagyar.hu/szeged-es-kornyeke/2016/10/nalunk-csak-egyszeru-tokvicsori-a-halogentok
10https://globalicum.blog.hu/2009/07/17/fenylik_mint_salamon_toke
Kiváló összefoglaló a három jeles nap közti különbségekről és hasonlóságokról, a köztük lévő összefüggésekről. Az „Összefoglalva…” kezdetű bekezdés a legjobb.
Amúgy engem nem kifejezetten fog meg ez az ünnepkör, mert a Halloween naphoz még nem alakult ki a kötődésem, mert még viszonylag új itt, Magyarországon (de nem ellenzem, mert egy vidám ünnep, és szerintem sem zárja ki egymást a Halloween, a mindenszentek és a halottak napja megünneplése), a mindenszentek nem érint engem, mert semmilyen vallásra nem vagyok megkeresztelve és nem is hiszek egyikben sem, a halottak napjáról meg azt gondolom, hogy elég morbid. Nem is értem, miért kell minden évben feltépni a hozzátartozók halála által okozott lelki sebeket egy ilyen kötelező jellegű megemlékezéssel. Főleg úgy, ahogy a falvakban még ma is történik: figyelik, hogy kinek a sírját ki látogatja, ki tett rá virágot, koszorút, ki nem jött el a temetőbe, és jól kibeszélik egymást. Ez szerintem undorító. Még szerencse, hogy nem faluban élek, hanem egy megyeszékhelyen, és egyetlen rokonom sincs itt, helyben eltemetve, ezért nincs kit meglátogatni ilyenkor. Tehát nem a kedvencem ez az ünnepkör, de ha egyszer valaki hívna egy jó Halloween partyra, akkor elmennék.
A halottakkal kapcsolatban egyébként az vált be nekem, hogy felejtésre törekszem. Jobban gyógyulnak a lelki sebek, ha nem tépjük fel folytonos beszéddel, emlékezéssel, panaszkodással. Minél kevesebbet beszéljünk róla, minél kevesebbet foglalkozzunk vele! Úgysincs már értelme, hiszen már nincs velünk az illető, nem tud semmiről, nem tud reagálni semmire, csak magunknak ártunk az elhunyt személy folyamatos felemlegetésével. (És hasonló logika alapján nem értek egyet a posztumusz kitűntetésekkel sem. Életében tud neki örülni a díjazott, halála után már nincs értelme, úgysem tud róla, nem tudja értékelni már.)
Tehát ha valaki meghal, akkor célszerű felejtésre törekedni. Hagyni meggyógyulni a lelki sebeket, nem feltépni a folyamatos emlékezéssel (vagy a halottak napja miatti évenkénti kötelező jellegű temetőlátogatással). Ezzel a módszerrel lehet elérni azt (ami egyébként a temetés lelki funkciója lenne, az egészségügyi funkció mellett), hogy a temetésen a halottal együtt a gyászt is el tudjuk temetni. (Hamvasztásra is igaz: a halottal együtt a gyász is hamvadjon el!) Nekem ez bevált, az egész családból mindig én jöttem rendbe először lelkileg mindenféle haláleset után. Sokan elítélik erkölcsileg ezt a módszert, de a hatékonyságát még senki sem vonta kétségbe, ezért ajánlom mindenkinek.