A vérünkben van? – A magyar néplélek és a mindenkori magyar

Szabadságharcosok, pesszimisták, “marslakók” – “mi, magyarok”

“Mi, magyarok” nem koccintunk sörrel. “Mi, magyarok” sírva vigadunk. Lejárt volna – csak százötven év? Trianon is, csak ‘47-ben. “Balsors, akit régen tép…”, de “Az nem lehet, hogy annyi szív…”. Minden ‘48-ra jut egy ‘49 és minden október 23-ra egy november 4. “Mi magyarok” bevertük az “első szöget”, “mi magyarok” megkötöttük a “kádári alkut”.

Germán és szláv népek között, a nyugati kereszténység keleti, az egykori keleti blokk nyugati határán, él egy nép, aki “sem rokona, sem ismerőse” senkinek a környéken, (független) államisága mégis minden szomszédjánál régebbre nyúlik vissza. “Ütközőállam”, “kompország”, “utolsó bástya” – ahogy a “nagyok” nézték “kishazánkat”: ez pedig – lássuk be, – nem a biztos túlélés záloga.

Geopolitikai helyzetünk miatt önálló működésünk – hova tovább, olykor létezésünk – nem hogy evidencia nem volt, csodaszámba ment, ha épp megvalósult. Fennmaradásunk, mai életünk “Európa szívében” embermilliók életmunkájának, akaratának és áldozatvállalásának eredménye – amit az ember nem ad olyanért, ami nem a sajátja.

A magyar nép napjainkig tartó jelenléte tehát a legékesebb bizonyítéka, hogy a nemzet több, mint praktikus politikai közösség, mindannyiunkat leképez valahol és mi is mindannyian leképezzük egy kicsit.

És ha a nemzet mi vagyunk, a történelmünket pedig végigkíséri a lázadás toposza, mit árul el ez rólunk – a vérünkben volna, hogy felkeljünk az elnyomó hatalmakkal szemben?

A közös lelkünk?

Néplélekről, vagy népszellemről – sok máshoz hasonlóan – nem beszéltek a romantika filozófusai előtt, ami nem azt jelenti, hogy a 18. századig nem létezett, inkább, hogy akkoriban ismerték fel, nőtt meg a politikai jelentősége.

Johann Gottfried Herder – akinek egyébként innen is jelentjük, köszönjük, feleslegesen aggódott a “szlávok tengerében elmerülő magyarság”-ért – nevéhez vezethető vissza az elgondolás, mi szerint minden népnek az egyénekhez hasonlóan saját, egyedi “szelleme” van, amit az egyes népek kultúrája, világlátása, normarendszere közti különbség is mutat.

Érdekes kapcsolódó elmélet az elsősorban Montesquieuhöz köthető földrajzi determinizmus elmélete, miszerint a népek lakóhelyének földrajzi sajátosságai – az éghajlat, a domborzat, a folyó- és állóvizek – befolyásolják egy adott nép habitusát és államberendezkedését, tehát szintén hatással van a nép lelkére.

A 19. században Wilhelm Max Wundt pszichológus “néplélektan” címszó alatt további meglátásokkal egészítette ki a területet, melyek közül véleményem szerint legelemibb a nyelv és a gondolkodás kapcsolatát vizsgáló okfejtése: a nyelv Wundt szerint a valóság rendszerezésének eszköze, amiből következik, hogy az azonos nyelvet beszélők valóságérzékelése közelebb esik egymáshoz, mint az eltérő anyanyelvűeké. Ez azért is különösen érdekes, mert a népek önmaguknak alakították ki a nyelvüket, tehát – szemben például az időjárással – volt és van ráhatásuk ezen őket befolyásoló tényezőre, ebben pedig megjelenik a nép tudatos, vagy tudattalan, de saját döntésein alapuló folyamatos változása.

Most akkor milyen a magyar vér?

Mi tehát a néplélek? A néplélek a közös lüktetés, ami kifakasztja a tömegek hangját és megteremti a közösség csendjét. A néplélek a nemzet kollektív tudata: benne vannak a gyerekdalok, amiket az óvodában tanultunk, ahogy a nagymamák – mind kicsit máshogy – készítik a gulyáslevest, a Szomszédok c. sorozat főcímzenéje, József Attila szép és kevésbé szép versei, a MÁV csodái, az Alföld, a Badacsony és a Hargita tájai is, az “-ik”-es igék ragozása, a TV Maci, a rég- és közelmúltunk és a jelenünk is.

És természetesen benne van minden felkelés és szabadságharc, minden dicsőséges és szégyenteljes nap, minden nagy ember küzdelme és az összes áruló emberi kudarca, minden hanyatlás és újrakezdés, győzelem és szenvedés: Nándorfehérvár és Mohács, az MTA alapítása, az aradi vértanúk áldozata, a kiegyezés, a Székely Hadosztály, a dicstelen 133 nap, a Don-kanyar, a kékcédulás választás és bennünk van 1956 lyukas zászlaja és véráldozata is.

Hogy a magyar eredendően ilyen, vagy olyan? Eredendően talán semmilyen. Kóválygó emberek verődtek csoportba, míg törzsekké fejlődtek, hét törzs pedig népet alkotott. Azóta rakódik erre a népre minden egyes nap az együttélés összes szép és nehéz hozadéka, a közösen megélt hétköznapi és történelmi horderejű események. A néplélek tehát nem statikus és legalább annyira alakítják azt a nemzet ma élő tagjai, a mi döntéseink, mint amennyire a mi döntéseinket formálja a néplélek maga.

Nem tudom tehát, hogy a vérünkben van-e, hogy felkeljünk az elnyomók ellen, de azt igen, hogy azok vére bennünk van, akik ezt megtették.